Grúziában a nyár

Bár valószínüleg már mindenki lemondott arról, hogy valaha felkerül egy újabb bejegyzés, ezennel jelzem, sose adjátok fel! :) Azt viszont sajnos nem ígérem, hogy Indiának valaha felkerül a második része is, meg azt se nagyon, hogy bármi egyéb az elmúlt egy évböl.. Lehet, hogy azért szünt meg a blog, mert már ennyire integrálódtam a svéd társadalomba, hogy már nem kúriózum, ami itt velem történik (?). Vagy csak egyszerüen sok volt a munka (inkább ez).

Életkép

De csapjunk a lovak közé, mert bár idén nyáron Horvátországban is sikerült megfordulnom egy kajaktúra erejéig, valójában Grúziáról akarok írni. Tiquloval és Zsófival már évek óta beszéltünk róla, hogy meg kéne tekinteni ezt a posztszovjet országot, talán az egész onnan indult, hogy egy ismerösünk beszélt róla. Hát ezen a nyáron ez tényleg megvalósult. Két hét, abból az elsöt mi szervezzük, a másodikat meg egy magyar túraszervezet (tehát ez a kirándulós rész). Mikor bárkinek újságoltam otthon, hogy mire készülünk, az általános reakció az volt, hogy “hát oda meg minek mentek”. Legjobb a nagypapám volt, aki aztán végképp érdeklödö volt, merthogy oda (is) vitték az oroszok fogságba, úgyhogy googlemaps-en meg is néztük, hogy egy azóta Magnetitire keresztelt helyen kellett anno ásnia a magnetitet.

Tbilisi felülröl

No hát egy szép péntek éjjel el is indultunk Budapeströl Kutaisibe, reggel 5-re értünk ide (ez volt egy hete). Innen rögtön Tbilisibe, a fövárosba vettük az irányt egy busszal. Kettöt aludtunk itt egy Airbnb-s helyen, itt még meglepöen komplikációmentesen. Tbilisire nem mondanám, hogy szép, inkább érdekes, más mint bárnilyen egyéb város, ahol eddig voltam, és persze rohadt meleg. Az emberek 99%-a nem beszél angolul, maximum oroszul, még szerencse, hogy Zsófi tud. Minden elég olcsó, a kaják finomak és jó a bor is. A jármüvek rettentö csotrogányok, a templomokba pedig szigorúan ellenörzött ruházatban kehet csak látogatást tenni (mivel ortodoxok). Itt néztünk botanikus kertet, felvonóztunk hegyre, ahol van egy vidámpark, megfordultunk hipszter negyedben.

A harmadik naptól számomra kezdett kicsit lefelé ívelni a dolog, mert beütött a szokásos hasmenés, ha kiteszem az EU-ból a lábam, csak ez most durvábban,  mint eddig bármikor. Azért még megnéztünk egy kolostort Mtskethában, ahol az ortodox kereszténység államvallássá alakult Grúziában. Idefelé tettük meg elsö utazásunkat a helyi tömegközlekedési eszközzel, a marsrutkával, ami egy minibusz (ülésileg abszokút kimaxolt Mercedes sprinter). Ök úgy akkor indulnak el bárhonnan, ha megteltek, viszont nagyon olcsóak (cserébe kényelmetlenek). A grúzok vezetési stílusa közelít az indiaiakéhoz, felfestések abszolút nem érdeklik öket és nyomják, mint az állat, biztonsági öv persze nincs. Elsö alkalommal még érdekes volt ez a marsrutka, de ötödszörre már inkább tortúra. 

A kolostor

Tbilisiböl Kazbegibe (alias Stepantsminda) vettük az útirányt, itt fekszik Grúzia legmagasabb hegye. Ez egy olyan 3 órás út volt kanyargós hegyi utakon a marsutkával, ekkor én már csak a túlélésre játszottam. A következö nap a többiek felmásztak a gleccserhez kb. 3000 m-re, én eközben a szálláson próbáltam nem kiszáradni. Mivel másnap kicsit azért jobban lettem, azért mégiscsak felmentem a közeli kolostorig (taxival), ahonnan jól látszott a Kazbeg hegy.

Kazbegit elhagyva Chiatura felé marsrutkáztunk, de ehhez elöbb vissza kellett buszozni Tbilisibe, úgyhogy aznap olyan 6 órát ültünk eme csodás jármüvön. Chiatura a “felvonóváros”, ahol elvileg 17 felvonó van a szovjet érából, amik az 50-es években épültek, hogy szállítsák a bányászokat a hegyekbe, és ezeket azóta sem újították fel, és még mindig üzemel pár belölük. Legalábbis ezt olvastuk. Hát nem üzemelt. Úgyhogy felvonók helyett eltölthettünk egy fél napot egy irtó lepukkant iparvárosban. Így mondjuk értelmet nyert, hogy miért bámult meg minket mindenki. Valószínüleg nem sok turista jön ide, a város egyetlen hosteljében szálltunk meg. De mire kiderítettük, hogy nem müködnek a felvonók, eltelt vagy másfél óra, mert mindenki csak grúzul tudott.

Úgyhogy aztán innen rövid idön belül tovább is mentünk Kutaisibe, ahol egy irtó forgalmas helyen laktunk egy lakásban, ami “Guesthouse Wineland” néven futott. Hát jó. Mivel itt is 40 fok volt és én még mindig nem voltam a toppon (nem ettem semmit az elmúlt napokban), én otthonmaradtam, amíg a többiek elmentek várostnézni. Egy ponton végül meggyöztek az otthoni tanácsadóim, hogy keressek helyi orvosi segítséget, mivel az általam tesztelt antibiotikumnak nem sok hatása volt. Gondoltam hát jó, végül 500 m-re van egy kórház, odáig hajlandó vagyok elmenni, hogy legalább adjanak valami olyan cuccot ami a grúz baktériumokra jó. Igazából ez a kórházi látogatás inspirálta most a blogot, mert annyira szürreális volt, hogy ezt muszáj leírnom.

Mondtam nekik, hogy már 3 napja szedek egy antibiotikumot (kísérleti alapon) és szerintem nem használ, meg hogy 4 napja hasmenésem van. Meglepö módon tudtak angolul, és mire észbe kaptam, már be is kötöttek egy infúziót, bármennyire is tiltakoztam. Ezen kívül semmi mást nem csináltak, még meg se vizsgáltak, nemhogy esetleg labort vettek volna. Mikor már a harmadik infúzió folyt le, én meg néztem meredten vagy a plafont vagy az elöttem facebookozó orvosokat, megkérdeztem, hogy ok, infuzio biztos szuper, de mitöl fog elmúlni a hasmenésem? Mondják, hát az infúziótól el fog. Érdekes. Közben még azt is megkérdezték, hogy hogy izlik a grúz kaja (miután attól lettem rosszul), meg minden egyes lefolyt infúzió után, hogy, na jobban érzem már magam? Mondom igen, csak nehogy bekössenek még egyet. Úgy tünt amúgy, higy ittez az egyetlen terápia, a körülöttem fekvö emberek mind infuziót kaptak, aztán felálltak és elmentek. Végül az utolsó fél órában este 11 körül Zsófi és Tiqulo is befutott, úgyhogy együtt néztük végig az utolsó cseppek lefolyását. Búcsúzóul az orvos felírta egy papírcetlire, hogy szedjek antibiotikumot (ugyanazt, amit már mondtam neki, hogy szedtem), meg hogy diéta.... Hát köszönöm, egy élmény volt. Az ottartózkodásom igazolásául pedig adtak egy papírt, amin még a nevem is grúzul van.

Én és a kórház

Ezen a ponton elgondolkodtam, hogy lehet, hogy inkább hazajövök egy korábbi repülövel. Végül mégse tettem, hanem csatlakoztunk a túracsoporthoz, de ehhez elöbb Kutaisiböl Zugdidibe kellett elbuszoznunk, ami egy meglepöen szép város. Itt felvett minket a busz, és indultunk Mestiába. Folyt. köv.

Update: azóta a hátizsákos túrát is megjártuk, és itt ülünk a végállomásán egy faluban, csak eddig nem sikerült frissítenem az irományom.

Update2: azóta meg aztán már rég hazajöttünk, csak nem volt hajlandó a program felrakni a dolgot..