The lagoons and beyond

ENGLISH BELOW!!!

Huarazban sajnos nem igazán volt időm írni, mert vagy éppen túráztam, vagy annyira fáradt voltam utána, hogy semmihez sem volt energiám.

A második túrám során a Churup-lagúnához mentem. A túra 3800 méteren indult, és 4450 méteren ért véget, körülbelül 2–3 órás emelkedő után.

Ide tömegközlekedéssel is el lehet jutni: a kisbusz akkor indul, amikor megtelik, az út nagyjából 45 perc. A buszon megismerkedtem egy osztrák nővel, aki azt tanácsolta, hogy a magaslati alkalmazkodás érdekében rágjak kokalevelet (el kell rágni, a szádban tartani, majd kiköpni). Nem tudom, hogy tényleg ez segített-e, vagy csak placebo volt, de utána valóban jobban éreztem magam.

Maga a túra olyan volt, mintha két órán keresztül lépcsőztem volna, így másnap alig tudtam megmozdulni. A végén így 4000 m fölött még egy kis kötélpálya is tarkította a dolgot. A tó viszont gyönyörű volt, hegyekkel körülvéve.

Lefelé egy kicsit várnunk kellett, amíg ismét megtelt egy kisbusz, de délután három körül már vissza is értem Huarazba. Aznap este szállást is váltottam, mert közelebb akartam lenni a belvároshoz és az éttermekhez. Az új hostel valamivel jobb minőségű volt, egyetlen hátránya az, hogy a szobában nem volt ablak.

Mivel teljesen kimerültem az előző napi túrától, másnap egy könnyebb programot választottam. Egy kevésbé ismert tóhoz, a Rocotuyoc-lagúnához mentem, amit főleg azért választottam, mert a busz csak reggel 8-kor indult, nem hajnalban. Végül ez tetszett talán a legjobban, szerintem ez volt a legszebb hely.

Inkább azoknak való kirándulás, akik nem szeretnének sokat túrázni (kocaturisták..?) A busz kb. két és fél óra alatt vitt el közvetlenül a tóhoz olyan utakon, ahol még egy terepjárónak is kihívás lett volna közlekedni. A tó 4450 méteren fekszik, így a magasságot itt is érezni lehetett.

Hatalmas gleccserek vették körül, mögötte pedig volt egy kisebb tó is, amelyben gleccserdarabok úsztak. Az egész séta alig egy órát vett igénybe. Visszafelé megálltunk egy étteremnél is (valószínűleg valamilyen üzleti megállapodás miatt).

Közben felfedeztem, hogy koka levelet a boltban is lehet kapni kb fél euróèrt.

Másnap ismét készen álltam egy nehezebb túrára, így következett a Laguna 69, amelyet Peru legszebb egynapos túrájaként emlegetnek.

Ez is messze van Huaraztól, és csak szervezett túrával lehet eljutni oda. Azt mondták, hogy reggel 5-kor felvesznek a szállásomnál. 5:45-kor azonban még mindig nem jött senki, ezért írtam az utazási irodának. Nem sokkal később felhívott egy dühös nő, aki nagyon gyors spanyolsággal magyarázott valamit, miközben folyamatosan spanyol üzeneteket küldött, hogy menjek ki az ajtóhoz. Két percen belül lent voltam, ezért nem igazán értettem ezt a nagy sietséget. Meglepetésemre azonban nem egy turistabusz, hanem egy taxi várt rám. Kissé gyanakodtam, mert fogalmam sem volt, mi a terv, de beszálltam. Eszeveszett tempóban kezdtünk száguldani, és egy idő után már azon gondolkodtam, hogy vajon elrabolnak-e, mert teljesen elvesztettem az irányítást a helyzet felett. Különösen akkor lett furcsa, amikor már Huarazt is elhagytuk, és még mindig csak mentünk. Körülbelül 45 perc múlva végre megálltunk, ahol ott várt a turistabusz, én pedig átszálltam rá. Kiderült, hogy egyszerűen megfeledkeztek rólam, és ezért küldtek utánam egy taxit, hogy utolérjem a buszt. Nem volt éppen a legmegnyugtatóbb élmény.

Útközben megálltunk a Llanganuco-lagúnánál is, amelynek egészen hihetetlen türkizkék színe van.

Maga a túra valóban lenyűgöző volt. Egy hatalmas hegyekkel körülvett völgyben vezetett, ahol a táj folyamatosan változott.

Látszott a Huascarán is, Peru legmagasabb hegye. A túra kemény volt: 700 méter szintkülönbséget kellett leküzdeni, és kétszer olyan hosszú volt, mint az előző, összesen 14 kilométer. Az egész körülbelül 6 órát vett igénybe, ebből fél órát töltöttünk magánál a tónál, amelyet szintén hatalmas gleccserek vesznek körül.

Este 7 körül értünk vissza a városba. Nem sokkal előtte kaptam egy e-mailt attól a busztársaságtól, amellyel ma reggel kellett volna visszamennem Limába, hogy törölték a járatot. Felajánlották ugyan, hogy átfoglalnak az éjszakai buszra, de azt mindenképpen szerettem volna elkerülni. Így gyorsan elkezdtem más társaságokat keresni, találtam is egyet, és most éppen ezen a 7–8 órás úton ülök vissza Limába. Az első busz árát egyelőre nem sikerült visszaszereznem. A huarazi irodában azt mondták, hogy nincs elég készpénzük a visszatérítésre (kb. 25 euró), ezért elküldtek a limai irodába. Majd meglátjuk, mi lesz.

Nem igazán sajnálom, hogy elhagyom Huarazt. Maga a város nem különösebben látványos, inkább a környéke az, ráadásul elég kaotikus is. Utánanéztem, mindössze körülbelül 140 000-en laknak itt, mégis olyan érzése van az embernek, mintha ebből mindenki folyamatosan az utcán lenne.

Holnap találkozom a magyar csoportommal, úgyhogy innentől kezdve egy sokkal szervezettebb utazás következik (reméljük).

🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪

On my second hike I took another lake called laguna Churup which started at 3800 m and ended at 4450 m after a 2-3 hrs hike up. Also reachable by public transport which leaves when it is full (the whole trip takes about 45 mins). On the minibus I met a new austrian friend who later advised me for taking coca leaves (chew them, store them - in your mouth, and spot out them) for acclimatisation. I don’t know if it was them or placebo but it actually went well afterwards.

The hike itself was like taking the stairs for 2 hours so the day after I almost couldn’t take a single step. As an extra at the end there was even a part with ropes. The lake itself was beautiful with mountains around.

At the bottom we had to wait a bit until one of the minibuses got full again but than around 3 I was already back to Huaraz. Also this evening I changed hostel becasue I wanted to be closer to the center and restaurants. It was also a bit better quality just unfortunately no windows in the room. 

So beacuse I was totally exhausted after the hike, the next day I took an easy one, not very well known which I chose only because the transport left at 8 am (and not before). It’s called laguna Rocotuyoc which I think I liked the best, and was the most beautiful.

It was mostly for people who don’t want to hike. The bus took us directly to the lake after 2,5 hrs on roads where even a 4WD would have a problem. The lake lays at 4450 m so the altitude still had it effects. Surrounded by huge glaciers and behind it there was even a smaller lake with floating glacier parts. So the whole walking took only 1 hour. On the way back we stopped at a restaurant (some business relations..?). I also relaized you can buy coca leaves at the supermarket for like half eur/ package.

The next day I was ready again for a difficult hike so it was time for laguna 69 which is supposed be the most beautiful 1-day hike in Peru.

Again it was far away from Huaraz and it is possible to get there only with an organised trip through a tour agency. They said they will pick me up from the hotel at 5 am. Still at 05.45 noone came so I texted the tour operator and soon after some angry woman called me in very fast spanish and the same time constantly texting me (in spanish) that I have to come to the door. I was down in 2 mins so I didn’t really understand why the hurry. But to my surprise a taxi waited for me (it should have been a bus with a lot of people). I was a bit sceptic as I didn’t really know the plan but I got in and we started to drive like crazy. For a while I was wondering if they are going to kidnap as I had no control over the situation. Especially after we left Huaraz and were still driving. After about 45 mins we stopped and there was the bus so I got on. Basically they forgot me and probably that’s why they sent a taxi to catch up. It wasn’t a really comfortable experience. 

With the bus we stopped to see even Laguna Llanganuco which has an unreal turquise colour.

The hike itself really was beautiful in a valley of huge mountains, the scenery always changing. Even Huascaran, Peru’s highest mountain was visible. It was hard because it was 700 m difference in altitude and also twice as long as the one I did before, 14 km total. The while thing took around 6 hrs with a half an hour at the lake which is again surronded by huge glaciers. 

(This is not The Lake, it was just on the way).

We got back to the city at 7 pm. Just before that I got an email from the bus company that should have been taking me back to Lima today morning that they cancelled it. Although they offered me to rebook me for the night bus (which I want to avoid). So in panic I started to look for alternative companies for today and found one and that’s where I am sitting now on my 7-8 hrs journey back to Lima. I was trying to get a refound for the first bus so far without any results. In the office in Huaraz they said they dont have enough cash to pay me back (around 25 euro) and sent me to the Lima office. We will see..

I am not that sad leaving Huaraz, not a very spectacular town, only whatbis around and quite chaotic. I looked up and there are only 140.000 peope living here, although it feels like that all of them are constantly out on the streets.

So tomorrow I’m meeting with my hungarian group so from now on it is going to be a more organised trip. 

In Huaraz at 3000 m

ENGLISH BELOW!

Hadd ugorjak vissza egy kicsit az első teljes limai napomhoz. Mire végre kitaláltam, hogy mit szeretnék megnézni, a legtöbb hely már bezárt, és kezdett besötétedni. Még maradt időm ellátogatni Barranco negyedébe, ami állítólag Lima hipszternegyede, tele falfestményekkel és graffitikkel. Tényleg egészen lenyűgöző volt. Uberrel mentem oda, majd vissza a Hotel Lunába.

Amúgy nem is tudom, mit csinálnék mobilinternet és Uber nélkül – ismeretlen helyeken rengeteget könnyítenek az ember életén, és sokkal biztonságosabbá is teszik az utazást. Egyetlen sofőrrel sem volt problémám, az autók tiszták, bár néhány kanyarban azért halálfélelmem volt. Indiához és Nepálhoz képest itt legalább a közlekedési lámpákat többnyire tiszteletben tartják, viszont a sávokat és a gyalogosokat már kevésbé. (Amikor át akarsz menni az úton, zebrán vagy anélkül, olyan érzés, mintha az életedért futnál.) Azt is meg kell említenem, hogy az utcák meglepően tiszták, ahogy a buszpályaudvar mosdója is az volt, ami sajnos még Magyarországon sem mindig mondható el.

A következő Uber a Javier Prado buszpályaudvarra vitt, ahol felszálltam egy emeletes „deluxe” buszra. Az egész olyan volt, mint egy repülőtéren: poggyászfeladás, útlevél-ellenőrzés és biztonsági átvilágítás. Ez tényleg deluxe busz volt, hatalmas, kanapészerű ülésekkel, amelyeket körülbelül 160 fokig hátra lehetett dönteni (a 8–9 órás út ára nagyjából 30 euró volt). Sajnos ez sem segített sokat az alvásban, mert a busz folyamatosan métereket dőlt jobbra-balra (a második emeleten ültem), és minden kanyarban azon gondolkodtam, hogy vajon a következőnél már a völgyben kötünk-e ki. Ráadásul az út is végig elképesztően rázós volt.

Végül reggel hét körül megérkeztem Huarazba. Kisebb város, de ugyanolyan kaotikus a forgalom. Itt sokkal hagyományőrzőbb a hangulat: mindenfelé látni azokat az autentikus, kalapos, színes ruhákba öltözött idős hölgyeket, akik úgy néznek ki, mint a játékbabák, és mindenféle dolgot árulnak. Amikor megláttam a levegőben lógó csirkéket, egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy itt vegán leszek.

A szállásom, a Hatun Wasi Hostel, mindössze nyolc perc sétára volt onnan, ahol a busz letett, így a hatalmas hátizsákommal is kibírtam. Szerencsére ilyen korán is be tudtam csekkolni, lezuhanyoztam, majd aludtam egyet. Délután felfedeztem a – nem túl szép – várost. Sajnos a kóbor kutyák itt is a mindennapok részei, és néha elég ijesztőek tudnak lenni. Itt még kevesebben beszélnek angolul, úgyhogy kénytelen vagyok elővenni a nem létező Duolingo-spanyoltudásomat.

Másnap (vagyis ma) végül hallgattam az értékelésekre, és egy „könnyű” túrát választottam, amely tömegközlekedéssel is könnyen megközelíthető, nem pedig a látványosabb, de jóval durvább útvonalat. Ez a Wilkacocha-túra volt a Cordillera Negra hegységben. Könnyű talán azoknak, akik ide születtek..

A tömegközlekedés itt azt jelenti, hogy felpattansz egy kisbuszra, ami akkor indul el, amikor megtelik – aztán útközben még felvesz néhány embert, szóval igazából sosem lesz teljesen tele. Tizenöt perc alatt a túra kiindulópontján voltam, és szinte az egész emelkedőn egyetlen turistával sem találkoztam (leszámítva a helyi gazdákat és a kutyákat). Kissé váratlanul két órán keresztül folyamatosan csak felfelé mentem, egyetlen vízszintes szakasz nélkül: 3000 méterről indultam, és 3700 méteren értem fel. Szó szerint kapkodtam a levegőt.

Az ösvény egy tóhoz vezetett, ami inkább csak egy nagyobbacska pocsolya volt, viszont a szemközti hegylánc, a Cordillera Blanca látványa egyszerűen hihetetlen volt. Itt végre összefutottam egy nagy spanyol turistacsoporttal, úgyhogy kevésbé éreztem magam egyedül.

Ezután visszagyalogoltam, leintettem egy colectivo kisbuszt, és máris visszaértem a hostelbe délután kettő körül. Most éppen egy étteremben ülök és kokateát iszom (szigorúan azért, mert állítólag segít az akklimatizációban). A holnapi terv még őrültebb: egy túra, amely már 4000 méter felett indul. Majd meglátjuk, hogy az hogy sikerül.

🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪

Just let me jump back a little bit to my first whole day in Lima. When I finally figured out what I want to visit, then most of the places already closed and it was getting dark. I still had time to visit Barranco neighbourhood which should be Limas hipster district with a lot of wall graffiti. It was actually pretty spectacular. I took an uber there and then back to Hotel Luna.

Btw I dont know what would I do without internet on my cell phone and uber, they make life much easier and safer in unknown places! I had no issues with any drivers, cars are clean although sometimes I get some death fear in some curves. Compared to India/ Nepal here they at least respect the traffic lights mostly but not the lanes and pedestrians (whenever you cross a street with or without zebra it is like running for your life). Here I also want to mention that the streets are quite clean as well as the toilet at the bus station which is usually not even true for Hungary, sadly. So my next uber took me to the bus station Javier Prado where I embarked a double decker “deluxe” bus. It was like an airport, checking in bags, passport controll and scanning. This time it was really a deluxe bus with huge sofa-like seats which you can recline to 160 degrees (the cost for the 8-9 hr ride was around 30 EUR). Sadly it didn’t help much with sleeping as it was swinging meters right and left (I was sitting om the 2nd floor) all the time and I was thinking if we might end up in the valley in the next turn. Also superbumpy road all the way.

Finally I arrived to Huaraz around 7 am. Smaller town but the same chaotic traffic. Here it is more traditional, you can spot those authentic old ladies with a hat and colourful clothes (they look like dolls), selling all kind of stuff.

When I saw the chickens hanging in the air I was considering going vegan here.

My hostel called Hatun Wasi was only 8 mins walking so I managed with my huge backpack. Thankfully I could check in this early, take a shower and go to sleep. In the afternoon I was exploring - the not that pretty - town. Unfortunately stray dogs here are part of the experience and they can be quite scarry. Here even less people speak english so I have to use my non existent duolingo spanish.

So the next day (today) I finally listened to the reviews and went for an “easy” hike reachable by public transport not the more spectacular, hard core one. The Wilkacocha hike in the Cordillera Negra range. Public transport means catching a minibus which leaves when it is full and then it still collects some extra ppl on the way (so it’s never full).

In 15 mins I was at the trailhead with not a single person around for almost all the way up (excluding local farmers and dogs..). A little unexpected I was walking just up for 2 hrs without a single flat part, starting from 3000 m, ending at 3700 m. So I was literally out of breath.

The trail ended in a lake which was more like a pond but the view of the other mountain range (Cordilera Blanca) was incredible. And here I finally met a huge spanish group so I felt less alone. After that I walked back down and waved down a colectivo bus again and just like this back to the hostel around 2 pm. Now I’m sitting in a restaurant and drinking coca tea (strictly bc it should help with acclimatisation). The plan for tomorrow is even crazier with a hike starting above 4000 m. Will see how that goes.

Oh la Lima!

ENGLISH BELOW!

A little inspiration/ egy kis inspiráció, katt a linkre.

Eljött Dél-Amerika ideje! Egy teljesen új és érintetlen terület számomra. Dél-Amerika, egészen pontosan Peru.

Már régóta szerettem volna eljutni Dél-Amerikába, és időnként átnézem néhány magyar „kalandutazós” cég ajánlatait. Így találtam rá az Eupolisz perui útjára, ami pont beleillett a szabadságomba. Róluk egyelőre sem jót, sem rosszat nem tudok mondani, mert most utazom velük először. Általában jobban szeretek a saját fejem után menni, de most úgy gondoltam, talán biztonságosabb így (vagy csak öregszem...).

A szervezett út két hét, de úgy voltam vele, hogy ha már ilyen messzire elmegyek, legyen inkább három hét (köszönet Svédország nagylelkű szabadságrendszerének). Az egyetlen bökkenő, hogy ez a plusz hét pont az elejére esik, így végül mégis egyedül kezdek. Ezután választanom kellett: vagy észak felé indulok magashegyi területekre (kb. 8 óra busszal), vagy az Amazonasba repülök. Miután rájöttem, hogy az utóbbi opcióhoz jó eséllyel óriási szőrös (és nem szőrös) pókok is tartoznak, gyorsan elengedtem az ötletet, és ismét a hegyek győztek (mint mindig). Úgy tűnik, ez a néhány év pont elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem a magashegyek árnyoldalait – legutóbb 2022-ben, Nepálban jártam ilyen magasságban.

Itthon nem sikerült szervezett túrát találnom a hegyekbe, de mindenhol azt írják, hogy ezt sokkal könnyebb helyben elintézni. Szóval jelenleg szinte minden bizonytalan. Egyedül az első limai szállásom biztos, azt már lefoglaltam. Foglaltam reptéri transzfert is, QuickLama néven (ezek alapján tuti jó lehet csak, ugye?). Erre azután jutottam, hogy megkérdeztem a mesterséges intelligenciát a limai taxikról, és azt mondta, jobb kerülni a sima utcai taxikat, mert fennáll az úgynevezett „express emberrablás” veszélye. Bármit is jelentsen ez...

Miközben ezt írom, éppen a KLM Stockholm–Amszterdam járatán ülök. Amszterdamban eltöltök egy éjszakát a repülőtér közelében. Valamiért így olcsóbb volt, és egyébként is jobb reggel nekivágni a 12 órás, közvetlen limai repülésnek, mint az éjszaka közepén.

A nagy hátizsákom (hálózsákkal együtt) most 16 kg, ami nálam szokatlanul kevés. Lehet, hogy a Camino megtanított kevesebb holmival utazni?

Mivel az egyik legnagyobb félelmem a gyomorrontás, a gyógyszereim többsége erre való – a pálinka mellett. Remélem, valamelyik megment majd a legrosszabbtól. Tífusz ellen még be is oltattam magam, szóval amikor az elkerülhetetlen bekövetkezik, legalább tudni fogom, hogy nem tífusz…

2. nap

A QuickLama tényleg egész gördülékenyen ment, nagyjából egy óra alatt elvitt a Hotel La Lunába, igaz, elég komoly dugóban. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy még így is jobb, mint India vagy Nepál – legalább itt a tehenek nem résztvevői a forgalomnak.

Este nyolc körül lefeküdtem, és reggel fél nyolckor keltem. Remélhetőleg ennyi elég lesz ahhoz, hogy megszabaduljak a jetlagtől.

Úgy döntöttem, hogy ma este nekivágok a nyolcórás buszútnak a hegyek felé. Addig Mirafloresben, Lima tengerparti negyedében sétálgatok. Vettem még néhány gyógyszert magashegyi betegség ellen (Acetazolamide), illetve utazási rosszullétre is. Az már önmagában érdekes, hogy recept nélkül szinte mindent meg lehet venni, de még furcsább, hogy tablettánként fizetsz. Egyszerűen kivesznek annyit a levélből, amennyit kérsz, sőt, gond nélkül levágják a blisztert is. Most már gyakorlatilag egy komplett gyógyszertár utazik velem, én pedig hamarosan 3000 méter fölé indulok.

Ezúttal is elsősorban angolul fogok írni, mert így egyszerűbb, aztán a ChatGPT-vel lefordítom magyarra. Emiatt lehet, hogy nem lesz annyira vicces, mint szokott (...?) és meglehet, hogy előfordulnak hibák.

🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪🇵🇪

The time has come for South America! A totally new and untouched territory for me. South America, and more specifically Peru.

It has been a long time I wanted to travel to SA and I usually check the offers of some Hungarian “adventure companies”, that’s how I found this Peru offer by Eupolisz, and it fit into my holiday weeks. At this point I can’t say either good or bad about them as this is the first time I am traveling with them. Usually I prefer travelling on my own terms but this time I thought it might be safer like this (or maybe I’m getting old…). So the organised trip is 2 weeks but then I thought if I go that far let’s make it 3 weeks (thanks to Swedens generous holiday scheme). The only issue is that this 1 week alone is happened to be the first one, so I’m gonna end up being there alone in the beginning after all. Then I had to choice: either go North to some high altitude areas (reachable by bus, roughly 8 hrs) or go to the Amazonas (by plane). After I realised that huge hairy (and non-hairy) spiders could be the part of the latter I dropped that idea and the mountains won (as always). … and these couple of years were enough to forget the downsides of high altitude - the last one was Nepal in 2022. Although I couldn’t find any organised trekking from home and it is said it’s easier to fix it while there. So at this point everything is uncertain. Except the first accomodation in Lima that I booked. Also I booked some shuttle service from the airport, called QuickLama (cannot be bad, right?). This after I asked AI about taxis in Lima and it told me it’s better not using city taxis as there are some risks of “express kidnapping” whatever it means.. 

When I am writing this I am sitting on the plane (KLM) from Stockholm to Amsterdam where I am gonna spend a night close to the airport. It was for some reason cheaper like this and also better to start my 12 hrs journey (directly to Lima) in the morning and not in the middle of the night. 

The big backpack (incl sleeping bag) is now 16 kg which is unusal for me. Maybe camino taught me how to reduce?

As one of my greatest fear is stomach issues most of medicines I am bringing are for this, alongside with pálinka (hungarian spirit). I hope some of these will save me from the worst. I am even vaccinated against typhoid fever so when the inavoidable is coming I will at least know it is not that.. 

Day 2: So QuickLama was quite smooth, it took me directly to Hotel La Luna, toom maybe an hour in very heavy traffic. I must say it is still better than India/Nepal, at least no cows involved in the traffic. Then I went to bed around 8 pm and woke up at 7.30 am. Hopefully enough for getting rid of the jet lag.

I decided I am taking the 8 hrs bus ride to the mountains tonight. Until then I am strolling in Miraflores - Lima and the coast. I also bought some extra medicines for high altitude sickness (Acetazolamide) and for motion sickness. It is one thing that you can get everything without a prescription but also you pay per tablet. So they just take out as many as you want, even cut the whole leaf without a problem. So now I have a whole pharmacy with me, and soon heading to 3000 m above sea level. 

Even this time I’m gonna primarly write in English as it is easier and then use ChatGPT to translate to Hungarian, so it might not be as funny as it usually is (..?). 

Aftermath

English below!

Utóhatás

Nehéz szavakba önteni, mit jelentett számomra ez az öt hét a Caminón, és azt hiszem, jelenleg még én sem tudom igazán. Valószínűleg idő kell majd, hogy mindez leülepedjen.

Bár nem volt könnyű az út, nagyon örülök, hogy végigcsináltam, és újra megtenném. Azt mondják, a Camino kicsit függőséget okoz, és valóban, már most azon gondolkodom, hogy talán egyszer újra nekivágok egy másik útvonalnak. Furcsa érzés nem sétálni, nem készíteni össze a hátizsákomat és a napi vízkészletemet.

Ez a 35 nap nagyon egyszerű élet volt – csak arra koncentrálni, hogy eljussak A pontból B-be. Nagyon meditatív élmény.

Azt hiszem, a tanulság az, hogy ha ezen keresztül tudsz menni, akkor bármin keresztül tudsz menni. Az ember megtanulja értékelni az apró dolgokat: egy forró zuhanyt, az ételt, a fájdalommentességet, egy jó alvást. És akkor még nem is beszéltünk a gyönyörű tájakról és az emberekről – legyenek helyiek vagy zarándokok – akikkel útközben találkoztam.

Szóval ez volt az Én Utam – lássuk, mi jön ezután.

🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥

Aftermath

Hard to describe what these 5 weeks on the camino meant for me, and I don’t think I know that at this point either. Probably it will need more time to sink in. 

Although it was not an easy trip, I am very happy I did it and I would donit again. They say the camino is a bit addictive and I am also already thinking that I might do another route some time later. It feels strange not to walk, not having to prepare my backpack and water supply for the day. It has been a very simple life for 35 days, just focusing on getting from A to B. Very meditative. 

I guess the outcome is that if you can get through this, you can get through anything. Also one learns to appriciate the small things, like a hot shower, the food, not having pain, a good sleep. Not to mention the beautiful landscapes and people (local and pilgrims) on the way. 

So this has been My Way, let’s see what’s next. 

Santiago and beyond

English below!

35. nap

Ezt már Spanyolországból hazatérve írom, de úgy érzem, a történetnek szüksége van egy lezárásra.

Szóval az utolsó este Santiago előtt, a vidéki házban nem volt valami nagyszerű. Az olasz, füves vagabond egész éjjel horkolt, mint egy vaddisznó, így egy szemhunyást sem aludtam. Reggel teljes erőből csaptam a földhöz a cipőmet, hogy felébresszem – nem sikerült… Még ezen a reggelen is Nicole sütött nekünk tükörtojást. Így indultunk el az utolsó 10 km-re Santiago felé. Azt hittük, megelőzzük a tömeget, mivel nem 20 km-t kellett mennünk, mint azoknak, akik az “hivatalos” megállókat követik. Nos, kicsit későn indultunk, de szerintem végül tényleg a nagy tömeg előtt értünk be. Nicole szokása, hogy minden nap tart egy „félidős sört”, így ma is megálltunk, valamikor reggel 9 körül, de sajnos csak egy reggelizőhelyet találtunk, így csak „félidős dzsúsz” lett belőle.

A bevonulás Santiago-ba elég könnyű volt, és bár azt mondják, itt mindig esik az eső, mi napsütésben érkeztünk meg. A katedrális előtt a két holland hölgy (Irene és Monique) várt minket – nagy meglepetés volt! Természetesen elkészítettük az összes „hivatalos” fotót minden pózban és felállásban. Aztán búcsút vettünk Andreastól, és azt hittem, nem látjuk többet – de este mégis találkoztunk vele újra. Ezután Nicole-lal beálltunk a sorba, hogy megnézzük a zarándokmisét a katedrálisban, ami a teljes élmény része. A mise délben kezdődött, mi már 11:20-kor sorban álltunk, és éppen befértünk – csak állóhelyünk volt, de így is jó volt. Kórus és egy szólista is énekelt, és még a híres lengő tömjénezőt is meglóbálták, ami nem történik meg minden alkalommal, szóval nagy szerencsénk volt. Itt még az ausztrál hölggyel is találkoztam, akivel Pamplona óta kapcsolatban voltunk, amikor ugyanabban a hostelben aludtunk. Ő nagyon gyorsan haladt, és bár vissza kellett mennie Pamplonából a kezdőpontra, ugyanazon a napon ért Santiago-ba, mint én – ami azt jelenti, hogy én nem is voltam olyan gyors… Mindenesetre jó volt látni, mivel azóta is kapcsolatban voltunk.

A mise után elmentünk kiváltani a zarándokoknak járó oklevelet, ami gyorsan és simán ment. Latinul van, és elég vicces, hogy a nevem „Beatricem” formában szerepel rajta.

A szállásunk nagyon közel volt a katedrálishoz, a neve Km 0. Nagyon szép hely volt.

Azt hittem, most már vége a gyaloglásnak – egészen addig, amíg a holland lányok rá nem vettek minket, hogy menjünk még egy 30 km-es „hála-szakaszt”. Így a teljes táv meghaladta a 800 km-t. A terv az volt, hogy busszal megyünk Muxiába (tengerparti város), onnan gyalog Finisterrébe, ami szintén a parton van, és amit „a világ végének” tartanak. Onnan pedig vissza busszal. Hivatalosan az emberek fordítva szokták csinálni – először Finisterrébe, ott fürdenek, majd onnan Muxiába, ahol „új életet kezdenek”. Mindegy, nekünk így is működött.

+1-4. nap

Kevés alvás után (Nicole-lal és Andreasszal iszogattunk) reggel indult a busz Muxiába. Nem tudtuk, de éppen egy hatalmas fesztivál volt ott, olyan, mint nálunk május elseje. Nekem nem igazán tetszett, de elmentünk a világítótoronyhoz és a templomhoz is, a környék pedig gyönyörű volt.

Másnap Monique 50. születésnapját ünnepeltük egy tortával, amit előző nap a piacon vettünk (vasárnap nem volt könnyű tortát találni, minden zárva…). Aztán elindultunk az utolsó 30 km-es gyalogtúránkra a part mentén és az erdőn keresztül – nagyon szép útvonal volt, de sok volt a szintemelkedés. Természetesen most is volt „félidős sör”. Szerintem mindannyian nagyon fáradtak voltunk, még úgy is, hogy ezúttal előreküldtük a csomagokat. Valószínűleg a lábaink már „ellazultak” Santiago után, és azt hitték, nincs több dolguk – most meg csak azt kérdezték: „mégis mit csináltok már megint?!”

Nagyon boldogok voltunk, amikor ismét elértük a partot és az óceánt. Mártóztunk egyet a nagyon hideg vízben, aztán elmentünk vacsorázni.

Másnap reggel busszal vissza Santiago-ba. Az utolsó éjszakámat a Seminario Menor nevű szálláson töltöttem, ami egy egykori kolostor, 1 km-re a belvárostól. Érdekes hely, hatalmas épület, a WC messze volt a szobámtól, ami leginkább egy börtöncellára emlékeztetett – de ettől függetlenül egész jó volt.

Reggel utoljára ettünk együtt reggelit négyen, aztán búcsút vettünk egymástól, és felszálltam a buszra Porto felé, ahonnan a gépem indult vissza Stockholmba.

🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥

Day 35

I am writing this after I returned from Spain but I think the story needs to have an end. 

So last night before Santiago in the rural house was not great. The joint smoker italian vagabond was snoring continously like a wild boar the whole night, so I couldn’t sleep at all. In the morning I slapped my shoes to the ground with all my power just to make him wake up, didn’t work.. Even this morning Nicole cooked us fried eggs. So we started our last 10 km into Santiago. We thought we get ahead in front of the crowd not having 20 km like most of them eho are following the official stops. Well, we started a bit late but I think we actually arrived before the bug crowd. Nicole’s habit is to have a half-time beer every day so we stopped even today around 9 am but sadly we only found a breakfast place so it was just a half time juice. 

The march into Santiago was quite easy and although they say it always rains in Santiago, we arrived in sunshine. In front of the cathedral the 2 dutch ladies (Irene and Monique) were welcoming us, it was quite a surprise! So we shot all the official pictures in every position and every constellation. Then we said goodbye to Andres, and I thought we will never see him again but we met later in the evening. Then with Nicole we queued up to visit the pilgrim mess at the cathedral which is part of the experience. It started at 12 am, we were in line already at 11.20 and we were one of the last ones they let in. So we had only standing places but it was still ok. A choir and a solist were singing and they also reliased the swinging smoke which doesn’t happen every time so we were really lucky. Here I even met the australian lady I have been in contact with since we slept in the same hostel in Pamplona. But she was really fast and managed to get to Santiago the same day as me, although she had to go back first to the start from Pamplona. Which means I was not that fast.. Anyway it was very nice to see her as we have been in contact since then. 

After the mass we went to get our certificate which went very smooth and fast. It is in latin and quite funny to have my name on it as “Beatricem”. 

Our hostel was very close to the cathedral, called Km 0. A very nice one actually. 

I thought now the walking part is over until the dutch ladies convinced us to walk another 30 km gratitude distance.. So with this, altogether the total distance would be over 800 km. The plan was to take the bus to Muxia which is on the coast and from there walk to Finisterre, also on the coast which is considered “the end of the world”. And then back by bus from there. Officially people should do the other way around, go to Finisterre first and take a swim then to Muxia as here you start your new life. Whatever, should work the other way around as well. 

Day +1-4

After not much sleep (drinks with Nicole and Andres) the bus left in the morning for Muxia. We didn’t know but it was the time of a huge festival there, looking like the 1 of May in Hungary. I didn’t like it very much but we also walked to the light house and church there and around that it was a beautiful landscape. 

The next day we started with the celebration of Moniques 50 birthday with a cake we bought at the market yesterday (not easy to find a cake on a sunday when everything is closed..). Then we started our last 30 km walk by the coast and in the forest, very nice path but a lot of up and down. Of course we had a half time beer. I think we all were very tired although this time we even sent the bags ahead. I guess our legs already relaxed in Santiago and they thought they don’t need to work again so now they were like “what the hell are you doing again?!”. 

We were very happy when we reached the coast again and the ocean. We took a dip in the very cold ocean and then went for dinner. 

The next day bus back to Santiago. I spent my last night in Seminario menor which is a hostel that used to be a monastery, 1 km from the center. Interesting place, very huge, the toilet was kind of far from my room which looked like a prison cell. Despite this it was fairly ok.

In the morning for the last time the 4 if us had breakfast together then said our goodbyes and I got on the bus to Porto where my plane departed back to Stockholm. 

Day 31-34, the final countdown!

English below!

31. nap

Ma hirtelen hárman lettünk, mert egy spanyol srác is csatlakozott hozzánk, aki ugyan nem beszél sokat, de figyelmesen hallgat. Könnyű nap volt, mindössze 18 km Portomarínig. Szinte meg sem éreztem, csak az új vízhólyag emlékeztetett arra, hogy még mindig gyaloglok. Hidegben és ködben indultunk. Innentől nagyon megnőtt a zarándokok száma, és nem volt egyszerű szállást találni, de végül egy kis albergue-ben kötöttünk ki, ami egész jó volt. Még az is tele volt, amelyiknek 130 ágya van. Ezzel a nappal beléptünk az utolsó 100 km-be. Hihetetlen. Sem a csípőfájdalom, sem a lábfájás, sem a vízhólyagok, sem a hideg, de még a kib@szott ágyi poloskák (na az volt a legrosszabb) sem tudtak eddig tönkretenni…

32. nap

Eső. Sok. Egész nap esett. Valahogy a cipőm – ami elvileg nem vízálló – szinte teljesen száraz maradt. Igaz, nem zuhogott, hanem csak enyhe, állandó permetezés volt. Ma volt az első nap, amikor rengeteg új zarándok csatlakozott az útra, és ez nagyon is észrevehetővé vált. Kissé tönkretette az egész élményt. Néha olyan volt, mintha egy iskolai kirándulás lenne. Minden bárnál sorban kellett állni, és ez sokáig tartott. Délután 3 körül végre elállt az eső! Megérkeztünk Palas del Rei-be, egy kisvárosba, tele zarándokkal.

Innentől már nem olyan könnyű szállást találni, ezért általában egy nappal előre foglalunk. Találtunk egyet, San Marco-nak hívják, egész jó albergue, mosást is csináltunk, mert mindenünk koszos volt. Elmentem a helyi misére, ami tele volt emberekkel, és végre a pap egy kicsit beszélt angolul is. Megkérdezte, ki kezdte az egész Caminót az elejétől. Egyedül én voltam, mindenki tapsolt. Nagyon meglepett, de ez jól leírja, milyen a Camino Sarria után (az utolsó 100 km után). Galícia híres a polip-konyhájáról, úgyhigy ez volt a vacsora.

33. nap

A nap reggel sorban állással indult reggeliért a helyi bárban 6:40-kor. Aztán egész nap eső, tényleg megállás nélkül. A végére már tényleg nagyon zuhogott, teljesen eláztunk. 29 km. 17:30-ra értünk Arzuába, több megállóval. Sikerült találni egy éttermet, ahol pizzát rendeltünk. Életemben először szolgáltak fel mirelit pizzát 12 euróért. Reggel egy új dologgal indítottam: bedagadt a szemhéjam. Remek. Azt hiszem, ez valamilyen reakció az ágyi poloska csípésekre. Ismét irány a patika. Már nem is akarom tudni, mennyi pénzt költöttem ott különféle dolgokra. Mintha a testem folyamatosan segítségért kiáltana, hogy álljak már le ezzel a baromsággal, de én csak nyomom tovább… Már csak másfél nap van hátra.

Továbbra is Nicole-lal és Andréval (a spanyol sráccal, akit Nicole valamikor véletlenül talált) gyaloglok együtt. Vicces, mert igazából nem is értjük, miért ragaszkodik Andre hozzánk, és a beszélgetések is inkább komédiák, főleg mert az angolja elég gyenge, és sokszor teljesen másra válaszol, mint amit kérdeztek. Nicole német, és az angolja sem tökéletes, szóval a kettőjük párbeszédei általában elég mulatságosak. Én lettem a „utazási ügynökük”, aki mindig lefoglalja a következő napi szállást.

34. nap

Ma újra 28 km. Ez azért van, mert holnap közelebb akarunk lenni Santiagohoz, mint a tömeg, így az utolsó 10 km-en talán egy kicsit egyedül lehetünk. Nem sokat aludtam, mert az albergue tele volt, és sok zajt csináltak az emberek. A szemem jobban bedagadt, és új furcsa fájdalom jelent meg a nagylábujjamban, de eldöntöttem, hogy ha kell, akkor is bekúszom Santiagóba. Nicole rántottát csinált reggelire, így volt energiánk az induláshoz. Ma végre nem esett, de 28 km azért mégiscsak sok. Egy ponton elvesztettük a spanyol Andrest, azt hittük örökre, de a következő bárban várt ránk. Egész nap semmit nem mond, aztán este mintha bekapcsolnának egy rádiót, csak jön belőle a sok hülyeség. Lavacollában kötöttünk ki, egy nagyon kicsi helyen, ahol egy hostel egy családi ház része, a falon családi képek, és nagymama bútorok. Egészen különleges élmény!

Alig hiszem el, de holnap Santiagóban vagyunk!

🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥🔥

Day 31

So today we suddenly became three as a spanish guy also joined us who doesn’t talk a lot but listens. An easy day with only 18 km to Portomarín. Almost didn’t feel it, it was just my new blister that reminded me that I’m walking. We started in cold and fog.

From now on the amount of people walking really increased and it wasn’t very easy to find accomodation but finally we ended up in a small albergue which is quite ok. Even the one with 130 beds were full. With this day we walked in to the last 100 km. Unbeliavable. Not the hip pain, not the leg pain, not the blisters, not the cold and not even the fucking bed bugs (that was the worst) could destroy me so far…

Day 32

Rain. A lot. So today all day rain. Somehow my shoes which are not supposed to be waterproof managed to be almost totally dry. But ok, it wasn’t pouring rain but light constant showers. Also today was the first day when an extremely lot of new pilgrims joined the way and it became really visible. Kind of destroying the whole experience. It looks like a school trip sometimes. Also we had to stand in a line for every bar forever. Around 3 pm the rain finally stopped! We arrived to Palas del rei, a dmall town with a lot of pilgrims. From now on not that easy to find a place to sleep so we usually book a day in advance. We found one called San Marco, quite ok albergue, did also a washing as all our stuff was dirty. I went to the local mess which was full of people, finally the priest talked a little english also. He asked who has started the camino from the beginning. Inwas the only one, so everyone was klapping. I was really surprised but this describes quite well how the camino is after Sarria (after the last 100 km). 

Day 33

Started with queing for breakfast at the local bar 06.40. Then rain all day, really without any pause. Towards the end it was really much so we got soaked. 29 km. Got to Arzua at 17.30 after multiple stops. Managed to find a restaurant where we ordered pizza. First time in my life I got served a frozen pizza for 12 euros. In the morning I started with a new thing again. A swollen eyelid. Great. I think it is some reaction to the bed bug bites. Right to the pharmacy again. I don’t want to count how much money I have spent there already for a lot of things. It is like my body is constantly crying for help to stop this bullshit but I am just keep pushing it.. Only 1,5 days left. 

So I am still walking together with Nicole and Andre (the spanish guy, Nicole found at some point randomly). It is kind of funny because we don’t really understand what keeps Andre stick to us and also the conversations are usually like a comedy, mostly because his english is not very good but also he is many times answering to something totally different then what the question was. As Nicole is from Germany, and her english is not perfect either, their conversations are usually hilarious. And I became their travel agent who always books the next days accomodation.

Day 34

Today 28 km again. This is because tomorrow we want to be closer to Santiago then the crowd and in this way be a bit kore alone on the road which will be only 10 km. I didn’t sleep much as there were many people in the albergue and they made a lot of noise. Mybetes got more swollen and also got a strange new pain in my big toe but I decided that if I have to I will crawl into Santiago. Nicole made breakfast for us with scrambled eggs so we had energy for the beginning. Today finally no rain but 28 km is quite far. At some point we lost the spanish Andres, thought forever but he waited in the next bar. All day he doesn’t say anything then in the evening it’s like turning the radio on with a lot of bullshit. We ended up in Lavacolla, a very small place, with a hostel that is a part of a family home so there are family pictures on the wall and grandma furnitures. Quite an experience! Almost can’t believe but tomorrow we are in Santiago!