A sötét oldal

Már egy hete abban a szerencsében részesülök, hogy Lindesberg csodálatos városában dolgozhatok. Egészen máig csak sötétben voltam ott, de ma megtekinthettem világosban is, mert mint kiderült péntekenként csak 1-ig kell dolgozni (ennek még lesz hátulütője is). Hát, azt kell, hogy mondjam, sötétben jobban tetszett. Meg amúgy is, a délutáni világosságot teljes egészében a buszon töltöttem. A reggeli fél 7-es busz mindig késik legalább 10 percet, így a fél 8-as megbeszélésről rendszeresen én is elkések, ami kicsit ciki, mert mindenki láthatja ezt. Úgy tűnik, így péntekre azért belejött a busz is meg én is, mert kivételesen reggel a busz nem késett, én meg nem akartam a nap minden percében elaludni.

Ennek a képnek semmi köze nincs a bejegyzéshez, de gondoltam, különben olyan üres lenne. Természetesen az IKEA-ban készült a kép és a cápát nem vettem meg. 

Hétfőn reggel volt egy kb. 10 perces információs megbeszélésem a titkárnővel, ami mindenre kiterjedt, csak pl. arra nem, hogy keddenként a pénteki rövid nap fejében délután 6-ig kell dolgozni (az általános 4 helyett). Ez számomra kedden 4-kor derült ki, úgyhogy elég csalódott lettem. 4-től 6-ig jó svéd szokás szerint megbeszélés van (természetesen fikával). Most egy olyan témáról volt szó, amihez nekem pl. abszolút semmi közöm nem volt, szerintem hasznosabb lett volna, ha megnézünk egy filmet. Akkor abból esetleg emlékeznék is valamire. Maga a prezentáció már negyed 6-kor véget ért, gondoltam, hogy akkor kész, mehetünk haza, de neeeem! Itt az a szokás, hogy ha 6-ig kell tartani a megbeszélést, akkor 6-ig ott ülnek, és elkezdtek valami még kevésbé releváns dologról beszélni. De pontban 18.00-kor, a mondat közepén abbahagyják, kiesik kezükből a kanál és lelépnek. Ezen még mindig ámulok, hogy hogy csinálják. A buszom elvileg 6.15-kor ment volna, de sikerült elnéznem 5 perccel, és akkor természetesen nem késett. A következő járat egy vonat volt több, mint egy óra múlva. Viszont a vonatállomás máshol van, mint a busz, de mivel előtte Lindesberget csak sötétben láttam, így fogalmam nem volt, hogy merre induljak. A telefonomat meg a megbeszélés alatt lemerítettem, mert valamivel el kellett ütni az időt. Az utcán abszolút senki nem volt, a boltok zárva, úgyhogy gondoltam, akkor elindulok valamelyik irányba, aztán majd lesz valami. Végül találtam egy benzinkutat, ahol egy ember tankolta az autóját, úgyhogy lecsaptam rá, és megtudtam tőle, hogy totál ellenkező irányba sétáltam, mint kellett volna, de volt olyan aranyos, hogy elfuvarozott a vonathoz (most felmerülhet a kérdés, hogy jujj, beültem egy ismeretlen autójába, de egyrészt nem nagyon volt más választásom, másrészt meg volt nála gyerek - az jó jel, nem?).

Itt kiderült, hogy nincs vonatállomás, mert átépítik, így nem lehetett melegedni sehol, plusz kiírták, hogy a vonatomat törölték, és helyette busz van. Ezen a ponton már nem bírtam röhögés nélkül. Amíg vártam a buszra, végül találtam egy kebabos embert, úgyhogy ide ültem be melegedni, meg beszélgetni vele. A busz időben megjelent, viszont ismeretlen okokból még 15 percet állt, csak hogy még izgisebb legyen. Este fél 9-re értem haza... 

Egy másik meglepetés akkor ért, mikor Alison (az a néni, aki egyszer vasárnap templom után meghívott Örebroban magához ebédelni) egyszer csak megjelent az osztályon, mint gyógytornász. Nagyon megörültünk egymásnak, úgyhogy most én hívtam meg ebédelni. Erre ő meg ma váratlanul beállított az orvosi szobába egy karácsonyi ajándékkal. Úgyhogy azt hiszem, megint bővült a 60 feletti skandináv barátaim köre (meglepően sok ilyen van).

Ja igen, maga a sebészet nem nagy durranás, itt valahogy még kevésbé foglalkoznak az emberrel, mint a pszichiátrián. Mikor megkérdeztem, ki a mentorom, a válasz az volt, hogy hát mindenki (azaz senki). Viszont vak vezet világtalant alapon a másik, osztályon lévő "alorvos" segített. A főorvosok mintha arra alapoznának, hogy én majd úgy megsejtem a különböző rutinokat, anélkül, hogy bárki informálna. Amúgy úgy tűnik, mindenkinek névreszóló kórházi telefonja van, csak nekem nem, de gondoltam, addig jó, amíg nem akar senki telefonon hívni, úgyhogy egyelőre nem forszíroztam a dolgot. 

Holnap megyek Stockholmba megnézni a világító szarvasokat meg az ajándékot osztogató polipot, amit még 2011-ben láttam, de azóta áhítozom érte.

Elő a szikével!

Pénteken szabadultam a pszichiátriáról! Vége! VÉGE! Hát igen, annyira nem sajnálom. Bár Marokkóból hazatérve két hétig egy másik (zárt)osztályon voltam, ahol alkoholisták és drogfüggők voltak. Itt sokkal nyugisabb volt a helyzet. Kaptam egy mentort, aki úgy tűnt, mint aki folyamatosan alszik, és olyan monoton hangon beszélt, hogy alig értettem. Így csak onnan tudtam, hogy nekem mondott valamit, hogy a mondat végén rám nézett és csönd volt. Néha a másik főorvos is a mentoromnak tekintette magát, és velem diktáltatta le a betegekkel való beszélgetését. Ő egy szomáliai néni volt, aki olyan ruhákba és fejkendőkben járkált, mintha Afrikában lenne, csak magára húzott egy köpenyt. Szóval vicces volt. 

Magán az osztályon nem sok időt töltöttem, mert heti kétszer ügyeletben voltam. Ebből az egyik esti ügyelet volt, amikor 12-től este 9-ig kell dolgozni. Mivel fél 5-ig tart a normális munkaidő, így utána minden egyéb orvos hazament, és olyankor én voltam az egyetlen orvos az egész klinikán. Nem volt stresszes kicsit se. 

Holnaptól egy Lindesberg nevű helyen kezdek a sebészeten, ami Örebrótól egy 40 perces buszút, így kb. fél 6-kor kelhetek. De legalább nem pszichiátria, és lesz időm végre az élet dolgairól elmélkedni. Vagy aludni, na az még valószínűbb.

Legalább a Mikulást nem spórolták meg Örebróból, ha már a karácsonyi vásárt igen

Közben sikerült teljesíteni a svéd jogi kurzust is, így azt hiszem, most már nagyobb szakértője vagyok a svéd alkotmánynak, mint a magyarnak (na jó, annak azt hiszem sosem voltam). 

Itt Svédországban úgy tűnk az a divat, hogy világító papírcsillagokat tesznek ki az ablakokba karácsonykor, úgyhogy gondoltam, ilyen nekem is kell. Miután pár hét elteltével eljutottam odáig, hogy lemossam valamelyik jótevőm által az ablakomra dobott tojás maradékát, felinstalláltam a csillagokat is, úgyhogy most már nagyon svédnek érzem magam. Ha már adventi naptárat nem sikerült beszereznem (mert sosem létezett/ elfogyott/ likvidálták valamilyen biztonsági megfontolásból). 

Egyébként ma van Szent Lucia (Luca?) napja, ami itt valami nagy dolog. Fehér ruhás lányok járkálnak körbe mindenfelé a fejükön egy koszorúval, amin gyertyák égnek (persze svédeknél fő a biztonság, úgyhogy vagy plüss gyertyákkal vagy lámpagyertyákkal) és közben énekelnek. A városban is előfordultak, de én a templomban tekintettem meg őket. 

Most túl sok minden egyébről nem tudok beszámolni, de mint ahogy már meg lettem dicsérve korábban, állítólag ügyesen írok a semmiről is.

Mamma Africa

Lehet, hogy a most következő bejegyzés párakat meg fog lepni. Szóval a lényeg, hogy 2 héttel ezelőtt volt szerencsém eltölteni Marokkóban egy hetet. Az egész úgy indult, hogy két éve találkoztam Dásával Szlovákiából, mikor Portugáliában voltam egy cseregyakorlaton. Akkor ott kipróbáltuk a szörfözést, és eléggé . Azóta mindig beszéltük, hogy jó lenne majd valahol ezt folytatni. Aztán egyszer csak 2-3 hónapja feldobta, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele Marokkóba szörfözni. Hát volt. :)

Így jutottam el Afrikába először életemben kb. 10 másik cseh résztvevővel (mivel csehek szervezték) és Dásával. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kb. 4 cseh szörfös kitalálta, hogy szörftáborokat szerveznek Marokkóba, és ismerettségi alapon lehet hozzájuk csatlakozni. Ehhez képest meglepően jól megszervezték az egészet, viszont így olyan hangulata volt az egésznek, mintha tényleg csak barátokkal töltenénk az időt. 

Oslóból találtam egy direkt járatot Agadirba, úgyhogy péntek éjjel 1-kor indultam a busszal Örebróból. A repülőút kb. 5 órás volt és ez alatt szembesültem először azzal, hogy nem tudok gyakorlatilag semmit Marokkóról. Egyszer csak az út vége felé megjelentek alattam hegyek. Nagyon nagy hegyek. Mint később kiderült ez az Atlasz-hegység volt. 

Általában azért mielőtt elindulnék egy új helyre, valamennyire fel szoktam készülni. Hát ez most nem így volt, úgyhogy szinte meglepődtem, hogy Afrikában vagyok. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hol leszek az elkövetkezendő egy hétben és hogy fogok oda eljutni a reptérről. Szerencsére mire leszálltam, már kaptam is egy SMS-t, hogy egy Thomas nevű, narancssárga nadrágos egyén fog felvenni, de kicsit késik. Előbb-utóbb valóban megjelent (bár az arab taxisok is nagyon szívesen elvittek volna) egy kis Dacia kocsival, amiben több volt a homok mint a nem. Közben az is kiderült, hogy Agadirtól egy órányira levő Taghazout nevű faluban leszünk. Már az odáig vezető útról is lehetne egy tanulmányt írni. Afrikában kicsit szabadosan értelmezik a közlekedési szabályokat, leginkább nincsenek. Az úton a biciklitől kezdve, a lovaskocsin át, a rogyásig megrakott teherautóig minden megtalálható egyszerre, van hogy mindez egymás mellett, egy sávban. 

Dását ott találtam az apartmanunkban éppen alvó állapotban, de a kedvemért felkelt és elmentünk vacsorázni Hassan éttermébe, ahol kb. csak omlettet lehetett kapni, de azt különböző variációkban. Mondjuk evőeszközt elfelejtett hozzá adni Hassan, de hát megbocsájtható. Kértem egy narancslevet, aztán meglepődtem, hogy frissen facsart. Itt Marokkóban csak ilyen formában lehet kapni. 

Az apartmanunk egy 3 szintes ház volt, ketten voltunk egy szobában, ami két ágyból és egy ablakból állt, de szerintem ez így volt tökéletes. Itt az a szokás, hogy mikor építenek egy házat, nem tesznek rá tett, mert ha nincs befejezve, akkor nem kell utána adót fizetni. Így a mi házunk is egy tetőteraszban végződött, ahol az esték és reggelek nagy részét töltöttük.

Tagazhout egyébként Marokkó egyik legismertebb szörfös helye, így mindenhonnan érkeznek ide. Ennek ellenére szerencsére infrastrukturálisan még nem igazán fejlődtek, így abszolút nincs turisztikai hangulata a helynek, inkább olyan hippi.

Reggelente a menő szörfösök hajnali fél 7-kor elmentek felmérni a terepet, aztán 9-re visszajöttek reggelit csinálni nekünk, ami általában helyi kör alakú pita szerű kenyérből, avocado krémből és egyéb zöldségekből állt az elmaradhatatlan mentateával. Mindenhol ezt isszák, friss zöld-tea és mentalevél keveréke. Általában mellékelnek hozzá egy akkora kockacukrot, ami 8 normál kis kockacukornak felel meg.

Mi Dásával 4 napot szörföztünk (a többiek több napot maradtak), de minden alkalommal max. 2 órát. A szörf eléggé fárasztó egy sport, gyakorlatilag az ember örül, ha fel tud rajta állni, szóval ne ilyen csőhullámban képzeljetek el, mint a filmekben. A lényege, hogy a deszkán fekve, ha jön a hullám, evezni kell, mint az állat, és a megfelelő pillanatban fel kell pattanni. Viszont az nagyon jó érzés, mikor mindez sikerül. A parton mindig megkörnyékezett minket egy tevés ember, aki próbált elcsábítani a tevegelésre, de szegény mindig le lett pattintva. 

Mikor nem voltak jók a hullámok, akkor kirándulásokat tettünk. Ebből az egyik az volt, amikor elautóztunk Marrakech-be a már említett Atlasz-hegységen keresztül. Ez olyan 7 órás út volt. Visszafele csak 4-5, mert autópályán jöttünk. A hegyek tényleg nagyon jól néztek ki, láttunk berber házakat is, amiket az őslakosok építenek a hegyek falában. A legmagasabb pont, ahol voltunk 2100 m volt, ennek tiszteletére ittunk is egy mentateát a helyszínen. Na ott elég hideg volt.

Marrakech-ben csak és kizárólag a bazárt tekintettük meg. Voltam már egyszer Isztambulban bazárban, valami olyasmire számítottam. Hát ez olyan 10-szer akkora volt. Azt hittük, hogy sosem fogunk kitalálni belőle. És természetesen mindennek az ára relatív. Úgyhogy az alkudozás végén a vevő is elégedett, hogy mennyivel olcsóbban vette meg az adott dolgot az eredeti áránál, az eladó meg azért mert nyilvánvalóan még így is átvágta a vevőt. Mindenesetre vettem egy autentikus bőrtáskát. Itt már üzemszerűen árulták 3 dirhamért a facsart narancsot (kb. 90 forint). 

A másik kirándulásunk a Paradise Valley nevű kanyonba vezetett. Hát mit mondjak, elég jól nézett ki. Olyan oázis hangulata volt a dolognak. Nagy sziklák között kis tavacskák, mindez pálmafákkal. Ugráltunk olyan 5 méterről a jéghideg vízbe. Itt is vacsoráztunk. Tipikus marokkói kaját, ami a tádzsim névre hallgat. Kicsit olyan lecsó jellegű dolog, amit egy speckó edényben főznek.

A macskák elmaradhatatlan tartozékai az összes "étteremnek" és úgy általában mindennek. Még a reptéren is szabadon mászkáltak csak úgy. Egyébként Marokkóban minden rendkívül olcsó (pláne ha még alkudozol is), kivéve persze a reptéren, ahol még Svédországnál is drágább volt minden, úgyhogy először gondoltam, majd jól megebédelek a maradék marokkói pénzemből, ami mint kiderült szűkösen volt elég egy kb. 3 napos szendvicsre. 

Nyilvánvalóan még oldalakat tudnék írni, de most inkább nem. Ha valakit bővebben érdekelnek a képek, akkor itt megtekinthetőek vagy a facebookon. Marokkót meg csak ajánlani tudom!

Szombat reggel az indulás előtt még utoljára elmerültem az óceánban, kivételesen neoprén öltözet nélkül, aztán kivittek a reptérre, ahonnan repültem vissza Osloba. Nem hagyhattam ki, hogy ne töltsek ismét egy éjszakát Oslo repterén, mivel másnap indult a buszom Örebroba. Eddig úgy 4-5-ször már biztos aludtam itt, valahogy sosem sikerül úgy átmenni Oslon, hogy ezt megspóroljam. Gondoltam, hogy legalább itt hasznát veszem a hálózsákomnak, ha már egész Marokkót megjárta úgy, hogy nem került felhasználásra. Úgyhogy szépen megágyaztam magamnak a földön, magamra akasztottam a hátizsák kantárját, és igyekeztem aludni. Úgy tűnik már kiment a divatból ez a reptéri földön-alvás mert én voltam az egyetlen. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen vicces svéd orvosként a reptéren csövezni.