Foss

Második napomon a vízesések domináltak (izlandiul ez a foss). Elöször a Seljalandfoss-t tekintettem meg, amit nehezen lehetett volna eltéveszteni, mert már vagy 20 km-röl is látszott. 

Hát, nem kicsi, és ami még jobb, hogy be lehet menni mögé, igaz, így elég vizes lesz az ember. Közvetlanül mellette van a Gljúfrabui foss, ami alá szintén be lehet menni, nekem ez még jobban tetszett, meg megsajnáltam szegényt, hogy a nagyobbik vízesés híresebb, mint ö. 

A következö megálló egy elhagyatott medence volt a hegyek között, amit szintén minden turista ismert, ráadásul kátyús földút vezetett odáig, és mivel nem mertem kockáztatni egy lerobbanást, én sétáltam elég sokat. Annyira azért nem nyügözött le, ráadásul el is kezdett esni. A következö a Skógarfoss volt, szintén óriási. 

Egyébként a turistákról annyit, hogy valami furcsa oknál fogva hemzsegnek az amerikaiak. Persze a kötelezö állvánnyal fényképezö kínaiak és a lakóautós németek mellett. Meg mivel Izland partvonalán körben, egymás után vannak a látnivalók, nem ritkán találkozom ugyanazokkal az emberekkel különbözö helyeken. Például egy párt már harmadszorra látok (persze nem beszéltem velük, csak olyan jellegzetesek). Amúgy ezen az útvonalon mintha nem is közlekedne más a turistákon kívül. Egy-egy látnivalónál feltorlódnak, aztán megint szétszóródnakmaz úton. 

A foss-ok után Vík városának vettem az irányt. Nem akartam ugyan megnézni, de nagyon kínálkozott a lehetöség, így mégiscsak lekanyarodtam megnézni a fekete homokos tengerpartot nagy hullámokkal, amik nem rég el is nyeltek egy kínai turistát (ez így ki volt írva). Valahol egy repülöroncsot is meg lehetett volna tekinteni, de mivel 4 km-t kellett volna érte sétálni oda-vissza, esett és még az is kiábrándított, hogy hosszú tömött sorokban meneteltek arrafelé a turisták, inkább kihagytam. Pedig erröl komolyan azt hittem, csak én tudok..

Vík egyébként nagyon szép helyen van, plusz pontot is érdemel, mert van szupermarket meg sportbolt, ahol végre vettem egy kesztyüt. Itt található az egyik legszebbnek kikiáltott kempinghely is. A probléma csak az volt, hogy a kb. 10 km-es szakaszon földút vezet, nekem meg nem 4 kerékmeghajtásos az autóm, ezért erre nincs biztosítás, pláne, hogy szokásomhoz híven nekem csak az alap van. Mindenestre megpróbáltam egy darabon, de jött volna egy elég meredek emelkedö, úgyhogy feladtam és maradtam a "városi" kempingben. Ezt elég sokan is erték, mert alig találtam sátorhelyet. Többet ide nem. Ráadásul sátorállítás közben többször majdnem elvitte az egészet a szél. 

Ma elég sokat autóztam. ÉS NEM ESETT. Egyszer sem! Megintcsak földútra merészkedtem, de csak röviden, hogy megtekinthessem a Fljadrárgljúfur szurdokot, ami még a jégkorszakból maradt. 

Azért itt is elrejtettek 1-2 foss-t. Ez nagyoon tetszett, kivételesen megérte a földút. Ismét foss következett, a Svartifoss, de ez nem nyügözött le annyira. Ezután gleccsereket néztem. A Vatnajökull a világ 3. legnagyobb gleccsere (az elsö kettö az Északi-sarkon valamint Grönlandon található). Ismét földút jött. Most a feléig bírtam, aztán leparkoltam inkább az út szélén, és ismét sétáltam. Ennyire közelröl még sosem láttam gleccsert. 

De már az idáig vezetö autóút is érdekes volt, nagyjából a semmi közepén, aztán egyszercsak ott a bazi nagy gleccser. Egyébként most a lábánál éjszakázok. Még elautóztam a Jökulsárlón gleccsertóhoz, aztán már csak visszafelé galadok, a tó a legkeletibb pont, ahol jártam. A gleccsertó is bekerült a kedvencek közé. Szerintem ilyen máshol nem nagyon van. Egy tóban úszkálnak jégdarabok. Valamint fókák. Nem is egy.

A világ végén

Szombaton ismét bicikliztünk Patrikkal, egészen a Vinö nevü helyig. A nevével ellentétben, ami borszigetet jelent, egy darab borral nem találkoztunk, de még csak nyitva levö kávézóval sem. A sziget a Hjälmaren nevü tóban van, ugyanaz a tó, ami Örebrónál kezdödik. Idáig kb. 35 km az út, azaz oda-vissza 70 km. Ennyit már úgy öt éve nem biciklizten egyszerre. Pláne nem ilyen gyorsan. A szigetre egy komppal mentünk át, ami autókat is szállít. Végül visszafelé ebédeltünk egy helyen, ahol a szokás szerint én lazacot ettem. Mire hazaértünk, én úgy elfáradtem, hogy egy órát csak feküdtem a földön. De összességében nagyon jó volt.

Az, hogy jelenleg hol vagyok, talán még több embert meg fog lepni, mint a Libanon. Ennek leginkább az az oka, hogy számomra is kb. másfél hete lett biztos, hogy idejövök. Van most egy hét szabadságom, Izlandra pedig mindig el szerettem volna jutni, a repjegyek pedig egész jó áron voltak. Hát így kerültem ide. Ja, és szigorúan sátrazás. Ami az izlandi "nyárban" azért annyira nem egyszerü. Az egy dolog, hogy éjjel max. 10 fok van (szerintem inkább fele ennyi), de meg kell találni a sátorállításhoz és -bontáshoz azt a 15 perces idöintervallumot, amikor nem esik.

De vissza az elejére. Reykjavikba érkeztem vasárnap délután. Rögtön a reptérröl béreltem autót. Ezúttal egy Kia Riot. Dieseles és 6 sebességes, aminek itt Izlandon, ahol a legmagasabb sebességhatár 90 km/h, nem tudom, mennyi értelme van. Sétálgattam egy kicsit Reykjavikban, aminek olyan a hangulata, mintha mindig karácsony lenne. Megnéztem az operaházat meg a híres templomot, illetve vettem egy gázpalackot fözéshez. Találtam egy hipszteres kajáldát is, ahol megkostóltam a tradicionális izlandi báránylevest (én nem tudtam, hogy tradicionális, de ök igy hirdették). Egyébként vicces egy ország ez, ha jól tudom, összesen 330.000-en laknak itt és ebböl 120.00 lakik a fövárosban. Viszont évente olyan kétmillió turista érkezik ide. Lassan este is lett, kerestem egy kempinget a várostól nem messze. Természetesen ismét elkezdett esni az esö. A tulajdonos aggódva meg is kérdezte, hogy biztos vagyok-e én ebben és, hogy vízálló-e a sátram. Mondjuk én voltam az egyetlen sátorozó, a többi 3 lakókocsi volt. Túléltem, nem áztam be, nem fáztam, de nem is aludtam, mert egész éjjel esett az esö. 

Másnap elindultam felfedezni Délt a "Golden Circle"-nek nevezett útvonalon. Elörejelzem, hogy az összes izlandi elnevezés kimondhatatlan. Elsöként a Thingvellir nevü nemzeti parkban álltam meg. Itt ült össze Izland elsö parlamentje, az Altingi 900 körül. Hogy miért pont itt, az rejtély. A nemzeti park két tektonikai lemez határán fekszik, így van egy marha nagy hasadék, amiben lehet sétálni. 

Meg persze vízesések. Amiböl Izlandon rengeteg van. Eddig háromnál járok. Itt található az Oxárfoss meg még egy másik, aminek nem emlékszem a nevére. Ezek után továbbautóztam a Geysirhez. Ugyanis erröl a gejzírröl nevezték el a világ összes többi gejzírét. Fénykorában olyan 170 m magasra is fellött, de mostmár megunta, nem szokott kitörni, csak bugyog. Viszont van mellette a Stokkúr, ami 10 percenként kitör olyan 70 m magasra. Minden alkalommal minimum 50-en körbeállják és egy áááá-val kísérik a produkciót.

Stokkurt nem kell csalogatni szappannal, mint ahogyan azt Új-Zélandon tették egy hasonló gejzír esetében. Innen autóztam tovább a Gullfoss vízeséshez. Az úton el kezdett zuhogni az esö, alig láttam valamit, még jó hogy nincs sok autó, csak birkák meg a méltán cuki izlandi lovak. A Gullfoss méreteiben a Niagarával vetekszik, csak ez valahogy sokkal természetesebben hat. Talán ez volt eddig a legszebb. 

Innen még beugrottam a Secret Lagoon fürdöbe, ami a nevétöl eltéröen annyira nem secret, mert elég sokan megtalálták. Ez egy természetes termálmedence, azaz az alján kavicsok vannak, körülötte meg fü. Úgy gondoltam, inkább erre nevezek be, mint a 10-szer ennyibe kerülö világhíres Blue Lagoonra, ami nagyjából ugyanezt tudja, csak nagyobb. A kempinghelyem innen már csak 15 percre volt (ha nem számítjuk, hogy elmentem mellette, ezért vissza kellett fordulnom).