Nyárutó

Ennyire még talán sosem bántam, hogy vége van a nyárnak. Svédországban jobban értékeli az ember az ilyesmit. Miután visszajöttem Libanonból egész sok kedvem volt dolgozni. Ez úgy a második ügyeletig tartott (az első rögtön másnap volt, minthogy visszajöttem). Néha még most is van kedvem. Egy hét múlva pedig megkezdem működésemet a láb-munkacsoportban. Még számoomra sem derült ki teljesen, hogy ez mit jelent, de elvileg lábakat kell operálni (azért remélem, nem egyedül).

Továbbra is fejleszteni próbálom a strandröplabda tudásom, bár szerintem elég reménytelen vagyok. Vagy a többiek veszik túl komolyan. Mindenesetre elég irreális tevékenység ez itt. Olyankor mintha egy mediterrán tengerparton lennék. 

Az első hét péntekjén Patrikkal ismét kirándultunk ismét Nora-ba (ha még emlékeztek nyár elején jártunk itt, akkor még esett az eső, illetve a nevezetes párna is innen származik). Van itt egy kis hajó, amivel át lehet menni a szigetre a tóban. Na, ezt sikerült pont lekésni, úgyhogy volt fél óránk. Ezalatt gondoltuk, megebédelünk (vacsorázunk?), így vettünk egy rákos szendvicset (ez itt olyan tipikus). Hát elég szűkösre sikeredett ez a fél óra, mert a végén mégiscsak rohanni kellett a hajóhoz. Viszont utána már fél óra múlva jött is vissza az utolsó hajó a szigetről, így pont ennyi időnk volt ott. Ezalatt még fürödtünk is (nyilván jéghideg volt), úgyhogy azt hiszem, maximálisan kihasználtuk az időt. Utána még espresso kávét kerestünk Patrik kedvéért, de azt nem sikerült találni, este 6-kor pedig bezárt az utolsó lehetőség is. 

A következő hétvégén (azaz ami most volt) pedig Katival kirándultunk Borlänge közelében (pontosabban Smedjebacken nevű településen), ami olyan 2 óra Örebrotól. Kinéztünk egy hotelszerű helyet egy tóparton (illetve Kati nézte ki). Ettünk hamburgert meg kenuztunk a tavon,és természetesen meg is fürödtem benne. Másnap pedig megnéztünk egy igazi svéd struccfarmot, ahol az egyik strucc még párzási táncot is lejtett nekünk. Aztán ettünk egy kis strucchúst. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy svédül a strucc struts. Szerintem vicces.

Most ismét Örebroból jelentkezem. Ma sütöttem tarját (legalábbis azt hittem az volt, aztán lehet, hogy mégsem), de mivel rájöttem, hogy nincs húsklopfolóm, így helyette a fakanálra let ruházva a feladat. El kell, hogy mondjam, lehetséges.

Jalla jalla habibi, Libanon második felvonás

Kissé megkésve, de most már tényleg. Már egy hete visszajöttem majdnem, de eddig nem volt időm semmire. A képek és rendkívüli emlékezőtehetségem alapján megpróbálom rekonstruálni, hogy mi is történt abban az egy hétben. 

Délelőttönként előadásokat hallgattunk a Közel-Keletről, a menekültekről meg ilyesmikről mindig valaki mástól, aki Ralph (a főszervező libanoni fogorvos) "egy nagyon jó régi barátja" - mint kiderült nagyjából mindenki Libanonban. Az első napi orvoskodás pont olyan kaotikus volt, mint amilyenre számítani lehetett. Ja, azt el kell, hogy mondjam, hogy a várakozásaimmal ellentétben egy darab menekülttáborban nem jártam (most lehet, hogy sokaknak nagy kő esett le a szívéről). Első küldetésünk egy árvaházban zajlódott, ahol voltak értelemszerűen árvák, illetve rossz körülmények között neveltek, nagyrészt szírek. Mint kiderült, igazából egyik sem volt beteg, csak le kellett ellenőriznünk, hogy tényleg egészségesek-e (mint kiderült, azért volt pár tbc-s köztük). Szóval ez aztán tényleg nem volt túl nagy orvosi munka, de még jó, mert se kompetenciánk, se felszerelésünk nem volt hozzá. Egyébként helyiek segítségével kommunikáltunk a páciensekkel. 

Ha netán még mindig kételkedne valaki abban, hogy ilyet is tudok

Ja igen, közben erre a napra már Vanda is befutott, valamikor éjjel 4 környékén, úgyhogy meglepetésként reggel már ott volt a mellettem lévő ágyban. Azt hiszem, a byblosi második éjszakám környékén ért el a végzet, mikor fél óránként a wc-re kellett rohangálnom. Ezt tetőzte, mikor bejelentették, hogy egy különleges helyen fogunk ebédelni, ahol vagy 5 babtál közül lehet fogyasztani. Ez vagy három napig így is ment, mikor végül mégiscsak antibiotikumhoz folyamodtam. Úgyhogy a fenti okból kifolyólag a második orvoskodásos helyen, ahová már jöttek valójában is betegek (azt hiszem, szám szerint 250-en), nem bírtam megbírkózni az orvosi feladatokkal, így én lettem a gyógyszertáras. Ami szintén rendkívül szervezetlen volt, mert csak olyan gyógyszereink voltak, amiket mi hoztunk otthonról, azaz abszolút nem volt megbeszélve semmi, így volt, amiből nagyon sok volt, volt amiből semmi. Viszont állítólag Libanonban ha csak egy darab fecnire ráfirkantják a gyógyszer nevét, odaadják a patikában (antibiotikumot is pl.).

A következő nap megnéztük Byblos várát, valamint hajóztunk és fürödtünk a tengerben. A tenger rendkívül meleg volt (minimum 22 fok). Ez volt a relaxálós nap. 

Következő nap megint orvososdit játszottunk egy helyen, ahol nem jöttek különösebben sokan, viszont akkor én is orvosi szerepben tündököltem. Ezek a szírek/arabok viccesek, mert úgy gondolják, hogy ha Europából jössz, akkor mindent tudsz. Így jöttek a krónikus szívelégtelen meg epilepsziás betegek is, akikkel túl sok mindent nem tudtunk kezdeni. Volt azért olyan is, akivel igen. Az nap este megnéztük Beirutot este. 

Másnap indultunk a hegyekbe, mint kiderült egy éjszakát nem a hotelben töltünk, hanem valami hegyi menedékházban (a sírégióban). Útközben azért útbaejtettük valami főérsek nyári rezidenciáját, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre. Itt jegyezném meg, ha még nem írtam volna, hogy a közhiedelemmel ellenetétben Libanon kb. 50%-ban keresztény (mielőtt a palesztínok idetelepültek még inkább azok voltak), és ki van kötve, hogy az ország vezetésének is kereszténynek kell lenni. Ennek ellenére a mentálitásuk szerintem inkább az egyéb arab országokéhoz hasonló, még ha maguk szerint nem is. 

Ezek után kezdődött csak az igazi kaland, ami talán a legjobb része volt egész Libanonnak (Vandának lehet, hogy nem, de majd ezt ő kifejti bővebben, ha szeretné). Quadokat (négykerekű terepjármű) béreltünk, és egész délután mentünk a hegyekben. Egymás mögött ültünk ketten (én a holland Nadine-nal) és felváltva vezettünk. A végén gyakorlatilag 2 cm porréteg terített be mindenhol. Felmentünk Libanon legmagasabb pontjára is, ami kb. 3000 m-en volt és a közelében egy kis hó is volt, ami szandállal és rövidgatyával vicces kombinációt adott. 

Who is who? - segítek, a második vagyok én

Leértünk ezután egy völgybe, ahol estebédeztünk pisztrángot, amit nekünk kellett kifogni a halas medencéből egy hálóval. Ez a mutatvány összesen nekem meg két fiúnak sikerült (még jó, hogy anno Tihanyban gyakoroltam a horgászást). Visszafelé még megáltunk egy kilátóhelyen, ahonnan rá lehetett látni a Beeka-völgyre, valamint a napnyugtára egy elég paradicsomian kinéző völgyben. 

A menedékházban aludtunk, másnap pedig indultunk tovább a cédruserdőbe, ami Libanon jelképe. Itt elüldögéltünk kicsit, aztán még megnéztünk egy szerzetes kolostort, ahol egy itt élő eredetileg ausztrál szerzetes tartott előadást a helyről. Innen visszamentünk a byblosi hotelbe, ahol életem legdrágább zuhanyzását könyvelhettem el, mert ezért ki kellett fizetni egy plusz éjszakát, amit nem élvezhettem ki, mivel éjjel már ment a repülőm.

Ez itten a cédrus

Utolsó este egy puccos "gálavacsorára" voltunk hivatalosak Madame X-hez (elfelejtettem a nevét, de tényleg Madame-nak kellett szólítani), aki az itteni hatalmas munkánkat szerette volna megköszönni a lakásában megrendezett vacsorával. A Madame szintén Ralph egy jóbarátja, illetve páciense volt. Hát ez a hely is olyan volt, hogy végig azon tűnödtem, mit is keresek itt. Minden teríték harmonizált mindennel, (valószínűsíthetően) filippínó szolgálók hozták a kaját, és rengeteg féle étel volt. Az a típusú dilemma, mikor nem tudja az ember, hogy melyik evőeszköz mikor kerül sorra. Azért én kiszúrtam, hogy hol lóg ki a lóláb. Hiába a luxus, a székek egy része az IKEA-ból származott, ráadásul a legolcsóbb fajtából, amit csak azért tudok, mert nekem is pont olyanom van. (Mint arra felhívták a figyelmemet, lehet, hogy mégiscsak luxus ez is, amennyiben Libanonban nem található IKEA.)

A puccos vacsoráról végül éjjel egy körül elszállítattam a reptérre, ott konkrétan 5 ellenőrzésen kellett átmennem, és már repülhettem is Belgrádba, onnan pedig a csoda lélekvesztő repülőgéppel tovább Bécsbe, majd onnan busszal Pestre, másnap pedig ismét repülővel Svédországba. Hát, volt egy kis utazás...

Bea in Beirut

Sok mindneröl kéne most írnom, ami a nyáron történt, amire eddig nem sok idö volt, mert pörögtek az események, és most sem fogok, mert gondoltam, hogy akkor most inkább a jelenleg történö dolgokról írok. De ami késik, nem múlik, igyekszem megírni majd a nyár többi részét is.

A lényeg, hogy jelenleg Libanonban vagyok egy nemzetközi csapattal egy hétig, ahol elvileg valami orvososat fogunk csinálni (játszani?). Az egészröl még februárban hallottam egy keresztény konferencián Párizsban.  Most olyanokat fogok írni, amit néhányatoknak már részben megírtam emailben, úgyhogy ha akarjátok, ezt át is lehet ugorni. Söt, mivel lusta vagyok, idemásolom a komplett emailt (mint már említettem a blogot magamnak is írom memoir-nak).

Beirutba a rendkívül neves Air Serbiàval jutottam, egy àtszàllàssal Belgràdban (oda pedig Bècsböl indult a repülö). Meglepö módon a legrizikósabb rèsz a Bècs-Belgràd útvonal volt, egy olyan kicsi repülövel, amiben kètelkedtem, hogy odaèr-e egyàltalàn. Szerintem öregebb gèp volt, mint èn, hangosabb mint a hàrmasmetró ès óriàsproppelerei voltak úgy fèl mèterre az ablakomtól. A beszàllàsnàl meg kellett vàrni, míg berakjàk a poggyàszt, mert ugyanazon a helyen kellett az embereknek is beszàllni. Ehhez kèpest mèg az indiai lègitàrsasàg is luxus volt. Mindezek utàn a Belgràd-Beirut útvonalon egy normàlis gèp vàrt. De ami ennèl is meglepöbb volt, hogy engem is vàrt valaki a reptèren èjjel 3-kor. Màr elöre kitalàltam, hogy reggel 7-ig a reptèren maradok, majd utàna taxival elmgyek a hotelhez. De vèletlenül megtalàlt ez a fogadóember ès így rögtön el is szàllított a hotelhez, ahol így a tervezett egy èjszaka helyett fizethettem plusz mèg egyet, de legalàbb àgyban aludhattam a szokàsos reptèr helyett.

Nos, az igazi izgalmak csak ezután kezdödtek (lassan már csak az elmúlt két napból regényt írhatnék). Elmentem várost nézni egyedül Beirutban. Eközben több dolgot is megfigyeltem. Meleg van. Hiába van fokba kevesebb, mint Budapesten, a páratartalom rátesz egy lapáttal, így egy idö után csak azért mentem boltokba, hogy kicsit felfrissüljek. Beirut azért annyira nem európai, mint amennyire annak van beállítva, szerintem meglehetösen arab. Túl sok turistát nem láttam. A közlekedés borzalmas, lámpák csak elvétve és az autók a piroson is lazán áthajtanak, ha nem szaladok a zebrán, el is ütnek. Ha néhol van gyalogoslámpa, a zöldje cirka 3 másodpercig tart. Mindenki egyfolytában dudál. A pozitívum, hogy nem akarnak minden létezöt rádtukmálni a boltokban (India), és mindenhol lehet amerikai dollárral fizetni, a visszajárót pedig libanoni font an adják (remek pénzváltási lehetöség). A közvéleménnyel ellentétben nincs mindenhol háború, söt leginkább sehol nincs, csak van pár hely az országban, ahová nem tanácsos menni (nem mentem). A kb. 5 órás sétám során láttam mecsetet, közvetlenül mellette katolikus templomot, háború utáni lerobbant épületeket, parkokat és rettentö kaotikus utcákat. Ami a legjobban tetszett azok a sziklák voltak a partnál. 

Slusszpoénként kiderült, hogy épp itt önkénteskedik Theresa a péntekenkénti ICFB összejövetelkröl (Budapest), úgyhogy gyorsan összehoztunk egy találkát. Ö eredetileg német, és most egy menekülttáborban dolgozik a szír határnál. Beirutban találkoztunk, és mivel Vandának foglaltam plusz egy ágyat a hotelben, viszont ö nem jött (mert beteg lett, de majd jön késöbb), így végül Theresa aludt a szobában velem. Vele a legviccesebb történet a sütis helyen esett meg, ahová leültünk elfogyasztani ezeket, majd épp mikor képet készítettünk volna magunkról a sütikkel, jött egy ember és csak úgy elvette az egyik, tányérunkon levö sütit. A poén az, hogy pont ekkor kattintottuk a képet, úgyhogy a jelenet meg lett örökítve, így produkálva egy örök emléket. A sütisek rendesek voltak, mert pótolták a hiányt.

Az nap este 9-kor még mindig nem kaptam semmilyen információt arról, hogyan fogok másnap reggel Byblosba jutni, de mint kiderült sehogy. Azaz a "szervezöbizottság" úgy döntött, mégsincs benne az árban ez a transzport (közvéleménykutatásom azt eredményezte, hogy ugyan mindenki másnak benne volt), úgyhogy oldjam meg. Ök ajánlottak egy taxit, de azt túl sznobnak találtam. Theresa mint benfentes keresett nekem egy buszt inkább. Meg a busz úgyis autentikusabb. Úgyhogy ma reggel buszoztam egyet Beirut és Byblos között, ami csak 20-25 km, de a dugó miatt egy óra volt. Nekem az a benyomásom volt, mintha sose hagynánk el a várost, mindenhol házak voltak. Majd Byblosban kitett a busz a föút kellös közepén (azon a csíkozott részen állt meg, ahol kettéválik két út), ohne megálló. Így átrohanhattam a föúton a legnagyobb forgalomban. Innen a hotel már össz 5 perc sétára volt, ez alatt nem történt semmi, csak úgy odaértem. 

 

Kb. 15-en vagyunk itt, mint orvosok, illetve diákok. Ma ki lettek jelölve a csapatok, így lettem én a belgyógyászat vezetöje (igen, számomra is meglepö). De volt, aki úgy lett a nögyógyászatért felelös, hogy semmi köze hozzá. Mint ebböl is látható, cseppet kaotikus a szervezés. Mindegy, ha a projekt nem jön össze, Libanon még mindig szép.

A mai nap másik váratlan eseménye, hogy Mádl Dalma és a svéd király (najó, vele nem fogtam kezet, csak láttam egy méterröl) után újabb hírességgel foghattam kezet. Váratlanul idöpontot kaptunk a külügyminiszterhez audenciára. Ehhez egy órát buszoztunk, nem viccelek, csak és kizárólag felfele. Megnéztem, a végén 1700 m-en kötöttünk ki tengerszintröl. Szóval vannak Libanonban hegyek, nem is akármilyenek. A miniszterúr persze egy fellegvárban lakik, mikor odaértünk, olyan volt, mintha valami party lenne, legalább 30, fontos embernek tünö valakik járkáltak ki-be. Mint kiderült, valószínüleg ök is valami nagy találkozásra vártak. A legmeglepöbb az volt, hogy még csak az útlevelemet se kérte el senki, miközben Beirutban a kormányzati épületek szögesdrótokkal voltak elkerítve 200 m-röl. Úgy egy órát vártunk a csókára, közben azon tünödtem, hogy mit is keresünk mi itt. Majd kb. 5 percet beszélgettünk vele (ö se nagyon tudta, hogy miért vagyunk ott), aztán elmentünk. El kell, hogy mondjam, jártam a libanoni külügyminiszter wc-jében! Lehet, hogy ezzel belerülhetnék valami rekordok könyvébe. 

Ma este mindezek után libanoni étteremben ettünk libanoni ételeket, majd páran elmentünk sörözni. Kipróbáltuk a Beirut névre hallgató sört, ami a hollandokkal egyetértésben ízre tökéletesen megegyezik a Heinekennel. Holnap már elvileg orvososdit fogunk játszani valahol.