Tomten

A szó Mikulást jelent, ami itt az ajándékot hozza karácsonykor. Nekem például ezt hozta a kórházban (meg mindenki másnak is):

A vegákat és esetleges muszlimokat azért sajnáltam. De végülis egy láb passzol az ortopéd klinikához. Ez egyébként egy vaddisznó combja és lába, tapasztalatból mondom, mert már feldolgoztam és meglepödtem, hogy nekik is van térdkalácsuk. 2 kilós volt ez a kis husi. Azért nem az a tipikus karácsonyi ajándék, de legalább hasznos. 

Volt amolyan karácsonyi ünnepségünk is, ez itt a "julbord" névre halgat. Ilyenkor teljesedik csak ki igazán a svédasztal a maga valójában. Legalább 15 féle hering és 6 féle lazac volt, csak hogy a fontosabbakat említsem. Egy hotelben voltunk és egy hosszú asztal volt nekünk foglalva, ahová sikerült úgy pozicionálni magam, hogy az egyik fönök (amelyikkel sosem beszélek) ült mellettem, a másik (amelyiknek nem értem az akcentusát) meg velem szemben. Kicsit sem feszengtem. Igyekeztem mindig akkor elmenni kajáért, mikor ök ültek, hogy megspóroljam a kínos csöndben ülést. Végül kiderült, hogy a szótlan fönök szokott síelni, így erröl mégiscsak beszéltünk 2 mondatot. Aztán svéd szokás szerint teljesen váratlanul egyszercsak felállt egy ember és öt követte azon nyomban a 90 %. Mintha csak arra vártak volna, hogy valaki végre vegye a bátorságot. Én még kicsit maradtam.

Ez egyeseket most meg fog lepni, de a nagy hír, hogy beruháztam egy autót. Egy Ford fiestát. Kék természetesen. Erröl most nem csatolnék képet, mert még valaki lenyomozná, úgyhogy képzeljétek el. Vagy írjátok be a google-ba, hogy "kék ford fiesta" :). Az egyik különlegessége, hogy szöges gumija van, ez amolyan beépített hólánc. A beszerzése kicsit kalandos volt, merthogy használt (3 éves) és Uddevalla-ban volt. Ez a város Örebrotól 3 és fél óra. Egy autókereskedéstöl vettem, ahol viszont valami hülye svéd szabály miatt hétvégén nem adhatnak el autót, ezért pénteken munka után utaztam oda. Akkor láttam elöször az autót. Mivel nem akartam még kétszer 3 és fél órát utazni, így már azzal is jöttem haza. Az egész procedúra amúgy röhejesen egyszerü volt, az egész szerzödés összesen egy oldal és kártyával 10 mp alatt kifizettem az egészet. A hazaút a tök sötétben már annyira nem volt izgalmas, de hamar összeszoktunk. Azóta csak egyszer volt egy necces helyzet, mikor véletlenül a városban a szembesávban találtam magam. Hihetetlen, de Örebroban arra is hónapokat (vagy éveket?) kell várakozni, hogy parkolóhelyet kapjon az ember. Nem garázst. Egy helyet. Úgyhogy általában egy híd alatt parkolok, ahol még szabadon lehet parkolni.

Az elsö gondolatom az autó megvétele után az volt, hogy ó, akkor most már bármikor mehetek az Ikeába. Múlt hétvégén mégis inkább a közeli hegyhez és tóhoz mentem, mert esett 20 cm hó, úgyhogy megvolt az idei elsö sifutás. 

Ma pedig az utolsó napom volt meg az örebroi ortopédián, mivel jövöre már a 40 km-re lévö Karlskoga-ban kezdek és váll és térd-szakértö leszek. Illetve az ö részükröl már az is vagyok, mert az elsö naptól már jönnek elbirálandó betegek. Addig pedig egy kép a karácsonyi külön kiadású gipszünkröl.

Julstämning

A cím karácsonyi hangulatot jelent, ami ugyan nekem egyelöre nincs, de egyeseknek már van. Például az egyik munkatársamnak, aki kidekorálta a szobánkat meg hangualtvilágítást csinált az asztali lámpákkal. Néztem is, hogy ez mi, de azt gondoltam, hogy valaki romantikus tárgyalást tartott a szobánkban.

Osloban levésem óta egész sok minden történt. Ez van, ha az ember hanyagolja a blogot. Azt már írtam, hogy egy ideig Eszterrel osztoztam a lakáson, de ö közben elment, meg vissza is jött, csak Göteborgba, egy nyelvkurzusra. Így most már csak a böröndjével osztozok a lakáson. Októberben voltam életem elsö kurzusán is, ami a munkához kapcsolódott, onnan egy térddel tértem haza. Mármint tényleg egy élethü müanyag térddel sétáltam utána Stockholm utcáin, mivel a téma a térdsérülések voltak. 2 napos kurzus volt egy eléggé fényüzö hotelben egy tó partján. 

A vacsorához kétféle bort szolgáltak fel és a konyhafönök (?) minden fogás elött bejelentette, hogy mit fogunk elfogyasztani. Egyszemélyes szobám volt, TV-vel, ami ugyebár nekem luxus, mert otthon nincs, viszont a müsor annyyira nem nyügözött le, föleg mikor reggel bekapcsoltam egy plüss pisi beszélgetett egy plüss kakival egy plüss segg társaságában, mint mondjuk egy talkshow (a svédek valamiért imádják ezt a témát). És persze volt szauna meg egy kis medence is. Nem is éreztem magam annyira kívülállónak, mint általában a munkahelyen, és még beszélgettem (!) is a többi résztvevövel. 

Egy októberi hétvégén elmentünk a közeli Ånnaboda-ba is, ahol Örebro egyetlen "hegye található". Ekkor még Eszter is itt volt és jött az üzbég lány a svéd-kínai férjével. Én a hard core verziót választottam és bicikliztem (olyan két - két és fél óra), de visszafelé a többiek elhozták a biciklit kocsival. Kicsit kirándultunk is kilátóhelyhez, ami az egyik legjobb hely itt..

Aztán novemberben meglepetésszerüen megérkeztem Budapestre, hogy elmenjünk Krakkóba Tiquloval és Zsófival. Ez egy olyan 7 órás buszút volt a hangzatos Polskibus társasággal. Csak egy éjszakát voltunk ott, én találtam végül szállást, a szintén remek nevü, bordélyházra hajazó Tutti-frutti hostelben (olyan is volt). Nagyon jól elvoltunk, megnéztük, amit kellett, ettünk helyi kajákat (többek közt céklalevest gombóccal, a többinek a nevére sajnos nem emlékszem), aztán másnap éjjel egykor indultunk vissza. Ottartózkodásunk alatt egy egész CÖF-ös hadsereggel sikerült összefutni, akik a lengyel nemzeti ünnepnap miatt voltak itt szolidaritani (meg CÖF-ös zászlót lengetni). Azért mi igyekeztünk inkább elkerülni öket, de egy néni, aki leszakadt a csordától és eltévedt, mégis megtalált minket.

Közben leesett az elsö hó Örebroban, ami aztán el is olvadt. Ez több következménnyel is jár(t). Az akuton megszaporodtak a csípötörések, és úgy általában a betegek, én meg megfagyok a lakásban. Természetesen itt is a 21 fokos standard hömérséklet dívik, ami egy fokkal sem lehet több. Itt is megtaláltam az ablak fölött a szellözönyílást, amit bárhogy állítgattam, mindenképp süvített be a  hideg szél. A svédeknél biztonsági elöírás ez a rohadt szellözö, mert hogy azon áramlik ki a radon, ami a falakban van (valami ilyesmi). Én úgy voltam vele, inkább a radon, mint a fagyhalál (és amúgy is még vagy öt másik helyen szellözik), úgyhogy beragasztottam egy szigszalaggal (meg vettem egy pokrócot is).

A munka kezd egész jó lenni, kezdek belejönni a mütétekbe is. Már két csípötörést abszolváltam, pár bütyköt, és kivettem egy 10 centis lemezt valakinek a lábából. Ez volt eddig a legnagyobb sikerelmény, mert akkor nem volt bent egy szakorvos se (mondjuk jól leizzadtam). Közben megszaporodtunk mi, alorvosok, ami szintén növeli az munkakedvem. Természetesen pont, mire jobb lett minden, elküldenek a másik klinikára januártól...

Izland utószó + egy kis Oslo

Még nem volt idöm befejzni Izlandot, úgyhogy most ezt pótlom. A gleccsertótól mint már mondtam, visszafelé autóztam, aztán a gleccser lábánál éjszakáztam (kivételesen nem esett vagy fújt, mikor sátrat állítottam). Ez volt a legszebb sátorhelyem Izlandon, de itt is rengetegen voltak. A másnapi terv a híres Fimmvörduháls túraútvonal megtétele lett volna, ha nem kelek fel túl késön és nem vagyok túl fáradt. Meg amúgy is elég bonyolult lett volna, mert egyirányú út, ezért csak valami egy nap egyszer járó átszállásos busszal tudtam volna visszajutni a kiindulási pontra. Így végül csak pár órányira csökkentettem a túrázást, de így is fantasztikus volt, igazán csak itt tengtek túl a foss-ok. Azt mondjuk nem értem, hogy hogyan sikerült más útvonalon visszakeverednem, mint amin odafelé mentem, de lehet, hogy nem kellett volna követnem az elöttem menetelö szlávokat. Mindenesetre megláttam az Eyjafjallajökull vulkánt egy idö után. Ennek megörültem, és úgy döntöttem, itt visszafordulok. Mindezek elött abban teménykedve, hogy látok lundát (a kis helyi tukánszerü madár), megálltam a Dyrholaey félszigeten. Lunda nem volt, csak átlagos sirályok, de ezzel el is ment egy csomó idö.

Az éjszakámat egy elég átlagos kempingben töltöttem az egyik foss után. Az egyetlen hátránya a kempingnek, hogy fizetös volt a zuhany. Ami még hagyján, de pénzérméket kellett volna beledobálni, ami nekem meg nem volt, és személyzet sem volt, aki segíthetett volna. Erre persze csak akkor jöttem rá, mikor már bent álltam a zuhanyban (a jéghideg víz természetesen ingyen volt). Másnap a turista irodás néni javaslatára elindultam megmászni egy hegyet. Természetesen nem találtam meg az útvonalat, így végül valami birkacsapáson haladva másztam fel valahol, hogy innen is megtekinthessem az Eyjafjallajökullt (legalábbis én azt hiszem, az volt). Viszont itt rajtam kívül tényleg nem volt más.

Ezek után még beiktattam a kátertavat, ami annyira nem volt azért lenyügözö az eddig látott dolgok tükrében. Egy tó egy volt-vulkán kráterében. Ezután jött az egyik legjobb látványosság, a Reykjadalaur hot spring. Reykjaviktól kb. fél órányira található a hely, egy órát kell gyalogolni a hegyekben mire az ember megérkezik a meleg vizü forráshoz, ahová csak úgy ingyen és bérmentve lehet csobbani (illetve pontosabban üldögélni). Nekem nagyon tetszett. Ha Reykjavikban laknék, minden hétvégén ide járnék.

Utolsó (fél) éjszakámat is egy kempingben töltöttem, miután Reykjavíkban megettem ugyanazt a levest ugyanazon a helyen, ahol elsö nap voltam. Legalább adott egy szép keretet. Az utolsó kempingben bármennyire is akartam, nem tudtam fizetni, mivel a recepció zárva volt, mire odaértem (sok helyen reggel szedik be a pénzt). Ráadásul ugyanezért még orvvul ingyen le is zuhanyoztam. Úgy gondoltam, erre a pár órára nem állítom fel a sátrat, hanem az autóban alszom (a hátsó ülésen, ajtók zárva). Aztán az éjszaka közepén elkezdtem félni, mert még két autó odaparkolt mellém és hangosan beszéltek meg jârkáltak. Rejtély, hogy a zárt autóban miért féltem jobban, mint a sátorban bármikor... Aztán éjjel 3-kor csörgött az ébresztö, átöltöztem (pizsamából) a kocsin belül, aztán elindultam a reptérre. Az úton ha nagyon belemagyarázom, talán még valami északi fénynek tünö dolgot is láttam. Innen már minden zökkenömentesen ment egészen Örebroig.

Örebro fronton is vannak újdonságok. Az egyik pl. hogy Eszter, egy barátnöm Bp.-röl nálam lakik szeptember vége óta, mert ö is valószínüleg Örebroban fog dolgozni orvosként (elöbb-utóbb mindenki itt köt ki). Az elsö hétvégénkent természetesen az Ikeában töltöttük, ahol vettem egy lámpát, úgyhogy végre lett a konyhában (is) lámpa. Legutóbb bicikliztünk a környéken, ahol megtekintettük a hajas bölényeket. 

A másik újdonság, amit én is csak most csütörtökön tudtam meg, hogy felvettek a szakképzésbe az ortopédián. Ez különöseb figyelemreméltó annak tükrében, hogy pár hete volt ezért egy interjúm (immáron ugyanazért a munkáért a 4.), amit nem éreztem túl sikeresnek. Mindenesetre csütörtökön (mikor szabadnapom volt) este mikor hazaértem a moziból (és természetesen kivételesen otthonfelejtettem a telefont) volt vagy 6 nem fogadott hívásom egy ismeretlen számról, meg egy svéd számról. Azt gondoltam, hogy a kórház volt, de azt hittem azért, hogy mégiscsak menjek be dolgozni. De nem. A fönök volt, hogy közölje a hírt, hogy bevettek a buliba. Rejtély, hogy ezt miért azon az egy napon este 7-kor akarja közölni, amikor nem dolgozom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lesz egy 5 éves szerzödésem (illetve most már csak 4, mert beszámítanak az eddigiek), aminek a végén elvileg szakorvos leszek (és ezen idö alatt talán kevésbé csicska, mint most). 

Ezt megünnepelvén (igazából nem, mert már elöre ki volt találva) elmentem Oslóba. Most leginkább egy koncert miatt mentem. Nem hinném, hogy túl sokan ismerik: Sigúr Rós, izlandiak. Ide kattintva meghallgatható. Immáron a második koncertem izlandi zenekarral (az elsö az Of monsters and man volt 2015-ben, Stockholmban. Ismét buszoztam egyet (5 óra), de kivételesen nem éjjel. A koncert az Oslo Spektrumban volt, ami elég nagy koncertterem, de én nem láttam üres helyet. Én viszonylag a szinpadtól messze és fent ültem, de rájöttem, hogy ez nagyjából mindegy, mivel nem volt kivetítö, így aki a 10. sornál hátrébb ült kb. ugyanannyit láthatott, mint én. A lábamnak kevesebb hely jutott, mint egy wizzair járaton, és nem volt ruhatár, ennek köszönhetöen a kabátomat sikerült beleraknom valami földre kifolyt sörbe, így a hétvége hátralévö részében olyan szagom volt, mint egy alkesznek. Mindettöl eltekintve a koncert jó volt és elég király showt csináltak fényekkel meg minden. Az frontember a sajátos hangjáról, valamint a hangszeréröl ismeretes (ami egy csellóként használt elektromos gitár), amit egyfolytában fürészelt egy vonóval. Én nem ismerek még egy olyan zenekart, ami csak hasonlót is játszana. Azt csak utólag tudtam meg (jó, nem vagyok egy tipikus rajongó), hogy a dalaik nagy részét egy kitalált nyelven éneklik. Ami azért vicces, mert ha izlandiul énekelnének sem értene senki semmit. A frontember (Jónsi) összesen egyszer kommunikált a közönséggel, amikor is elköszönt. Az meg aztán végképp váratlanul ért, hogy volt szünet egy óránál.

A szállásom egy Airbnb hely volt, fél óra buszútra a várostól egy nagy ház egy szobájában. Ennyire jó helyen már rég aludtam, ráadásul a család, aki kiadta is tök kedves volt. Kicsit luxus is volt, pl. Versace márkájú törölközök voltak... Szombaton kirándultam egyet a Sognsvann tótól Ullevallseteren át a Frognerseterig, aztán onnan vissza a városba, még egy utolsó pillantást vetni a városra. Még egyet aludtam a luxus villában, aztán vasárnap reggel visszautaztam Oslóba, onnan pedig Örebroba. Ennyire napos idöm még sosem volt Norvégiában.

Foss

Második napomon a vízesések domináltak (izlandiul ez a foss). Elöször a Seljalandfoss-t tekintettem meg, amit nehezen lehetett volna eltéveszteni, mert már vagy 20 km-röl is látszott. 

Hát, nem kicsi, és ami még jobb, hogy be lehet menni mögé, igaz, így elég vizes lesz az ember. Közvetlanül mellette van a Gljúfrabui foss, ami alá szintén be lehet menni, nekem ez még jobban tetszett, meg megsajnáltam szegényt, hogy a nagyobbik vízesés híresebb, mint ö. 

A következö megálló egy elhagyatott medence volt a hegyek között, amit szintén minden turista ismert, ráadásul kátyús földút vezetett odáig, és mivel nem mertem kockáztatni egy lerobbanást, én sétáltam elég sokat. Annyira azért nem nyügözött le, ráadásul el is kezdett esni. A következö a Skógarfoss volt, szintén óriási. 

Egyébként a turistákról annyit, hogy valami furcsa oknál fogva hemzsegnek az amerikaiak. Persze a kötelezö állvánnyal fényképezö kínaiak és a lakóautós németek mellett. Meg mivel Izland partvonalán körben, egymás után vannak a látnivalók, nem ritkán találkozom ugyanazokkal az emberekkel különbözö helyeken. Például egy párt már harmadszorra látok (persze nem beszéltem velük, csak olyan jellegzetesek). Amúgy ezen az útvonalon mintha nem is közlekedne más a turistákon kívül. Egy-egy látnivalónál feltorlódnak, aztán megint szétszóródnakmaz úton. 

A foss-ok után Vík városának vettem az irányt. Nem akartam ugyan megnézni, de nagyon kínálkozott a lehetöség, így mégiscsak lekanyarodtam megnézni a fekete homokos tengerpartot nagy hullámokkal, amik nem rég el is nyeltek egy kínai turistát (ez így ki volt írva). Valahol egy repülöroncsot is meg lehetett volna tekinteni, de mivel 4 km-t kellett volna érte sétálni oda-vissza, esett és még az is kiábrándított, hogy hosszú tömött sorokban meneteltek arrafelé a turisták, inkább kihagytam. Pedig erröl komolyan azt hittem, csak én tudok..

Vík egyébként nagyon szép helyen van, plusz pontot is érdemel, mert van szupermarket meg sportbolt, ahol végre vettem egy kesztyüt. Itt található az egyik legszebbnek kikiáltott kempinghely is. A probléma csak az volt, hogy a kb. 10 km-es szakaszon földút vezet, nekem meg nem 4 kerékmeghajtásos az autóm, ezért erre nincs biztosítás, pláne, hogy szokásomhoz híven nekem csak az alap van. Mindenestre megpróbáltam egy darabon, de jött volna egy elég meredek emelkedö, úgyhogy feladtam és maradtam a "városi" kempingben. Ezt elég sokan is erték, mert alig találtam sátorhelyet. Többet ide nem. Ráadásul sátorállítás közben többször majdnem elvitte az egészet a szél. 

Ma elég sokat autóztam. ÉS NEM ESETT. Egyszer sem! Megintcsak földútra merészkedtem, de csak röviden, hogy megtekinthessem a Fljadrárgljúfur szurdokot, ami még a jégkorszakból maradt. 

Azért itt is elrejtettek 1-2 foss-t. Ez nagyoon tetszett, kivételesen megérte a földút. Ismét foss következett, a Svartifoss, de ez nem nyügözött le annyira. Ezután gleccsereket néztem. A Vatnajökull a világ 3. legnagyobb gleccsere (az elsö kettö az Északi-sarkon valamint Grönlandon található). Ismét földút jött. Most a feléig bírtam, aztán leparkoltam inkább az út szélén, és ismét sétáltam. Ennyire közelröl még sosem láttam gleccsert. 

De már az idáig vezetö autóút is érdekes volt, nagyjából a semmi közepén, aztán egyszercsak ott a bazi nagy gleccser. Egyébként most a lábánál éjszakázok. Még elautóztam a Jökulsárlón gleccsertóhoz, aztán már csak visszafelé galadok, a tó a legkeletibb pont, ahol jártam. A gleccsertó is bekerült a kedvencek közé. Szerintem ilyen máshol nem nagyon van. Egy tóban úszkálnak jégdarabok. Valamint fókák. Nem is egy.

A világ végén

Szombaton ismét bicikliztünk Patrikkal, egészen a Vinö nevü helyig. A nevével ellentétben, ami borszigetet jelent, egy darab borral nem találkoztunk, de még csak nyitva levö kávézóval sem. A sziget a Hjälmaren nevü tóban van, ugyanaz a tó, ami Örebrónál kezdödik. Idáig kb. 35 km az út, azaz oda-vissza 70 km. Ennyit már úgy öt éve nem biciklizten egyszerre. Pláne nem ilyen gyorsan. A szigetre egy komppal mentünk át, ami autókat is szállít. Végül visszafelé ebédeltünk egy helyen, ahol a szokás szerint én lazacot ettem. Mire hazaértünk, én úgy elfáradtem, hogy egy órát csak feküdtem a földön. De összességében nagyon jó volt.

Az, hogy jelenleg hol vagyok, talán még több embert meg fog lepni, mint a Libanon. Ennek leginkább az az oka, hogy számomra is kb. másfél hete lett biztos, hogy idejövök. Van most egy hét szabadságom, Izlandra pedig mindig el szerettem volna jutni, a repjegyek pedig egész jó áron voltak. Hát így kerültem ide. Ja, és szigorúan sátrazás. Ami az izlandi "nyárban" azért annyira nem egyszerü. Az egy dolog, hogy éjjel max. 10 fok van (szerintem inkább fele ennyi), de meg kell találni a sátorállításhoz és -bontáshoz azt a 15 perces idöintervallumot, amikor nem esik.

De vissza az elejére. Reykjavikba érkeztem vasárnap délután. Rögtön a reptérröl béreltem autót. Ezúttal egy Kia Riot. Dieseles és 6 sebességes, aminek itt Izlandon, ahol a legmagasabb sebességhatár 90 km/h, nem tudom, mennyi értelme van. Sétálgattam egy kicsit Reykjavikban, aminek olyan a hangulata, mintha mindig karácsony lenne. Megnéztem az operaházat meg a híres templomot, illetve vettem egy gázpalackot fözéshez. Találtam egy hipszteres kajáldát is, ahol megkostóltam a tradicionális izlandi báránylevest (én nem tudtam, hogy tradicionális, de ök igy hirdették). Egyébként vicces egy ország ez, ha jól tudom, összesen 330.000-en laknak itt és ebböl 120.00 lakik a fövárosban. Viszont évente olyan kétmillió turista érkezik ide. Lassan este is lett, kerestem egy kempinget a várostól nem messze. Természetesen ismét elkezdett esni az esö. A tulajdonos aggódva meg is kérdezte, hogy biztos vagyok-e én ebben és, hogy vízálló-e a sátram. Mondjuk én voltam az egyetlen sátorozó, a többi 3 lakókocsi volt. Túléltem, nem áztam be, nem fáztam, de nem is aludtam, mert egész éjjel esett az esö. 

Másnap elindultam felfedezni Délt a "Golden Circle"-nek nevezett útvonalon. Elörejelzem, hogy az összes izlandi elnevezés kimondhatatlan. Elsöként a Thingvellir nevü nemzeti parkban álltam meg. Itt ült össze Izland elsö parlamentje, az Altingi 900 körül. Hogy miért pont itt, az rejtély. A nemzeti park két tektonikai lemez határán fekszik, így van egy marha nagy hasadék, amiben lehet sétálni. 

Meg persze vízesések. Amiböl Izlandon rengeteg van. Eddig háromnál járok. Itt található az Oxárfoss meg még egy másik, aminek nem emlékszem a nevére. Ezek után továbbautóztam a Geysirhez. Ugyanis erröl a gejzírröl nevezték el a világ összes többi gejzírét. Fénykorában olyan 170 m magasra is fellött, de mostmár megunta, nem szokott kitörni, csak bugyog. Viszont van mellette a Stokkúr, ami 10 percenként kitör olyan 70 m magasra. Minden alkalommal minimum 50-en körbeállják és egy áááá-val kísérik a produkciót.

Stokkurt nem kell csalogatni szappannal, mint ahogyan azt Új-Zélandon tették egy hasonló gejzír esetében. Innen autóztam tovább a Gullfoss vízeséshez. Az úton el kezdett zuhogni az esö, alig láttam valamit, még jó hogy nincs sok autó, csak birkák meg a méltán cuki izlandi lovak. A Gullfoss méreteiben a Niagarával vetekszik, csak ez valahogy sokkal természetesebben hat. Talán ez volt eddig a legszebb. 

Innen még beugrottam a Secret Lagoon fürdöbe, ami a nevétöl eltéröen annyira nem secret, mert elég sokan megtalálták. Ez egy természetes termálmedence, azaz az alján kavicsok vannak, körülötte meg fü. Úgy gondoltam, inkább erre nevezek be, mint a 10-szer ennyibe kerülö világhíres Blue Lagoonra, ami nagyjából ugyanezt tudja, csak nagyobb. A kempinghelyem innen már csak 15 percre volt (ha nem számítjuk, hogy elmentem mellette, ezért vissza kellett fordulnom).

Nyárutó

Ennyire még talán sosem bántam, hogy vége van a nyárnak. Svédországban jobban értékeli az ember az ilyesmit. Miután visszajöttem Libanonból egész sok kedvem volt dolgozni. Ez úgy a második ügyeletig tartott (az első rögtön másnap volt, minthogy visszajöttem). Néha még most is van kedvem. Egy hét múlva pedig megkezdem működésemet a láb-munkacsoportban. Még számoomra sem derült ki teljesen, hogy ez mit jelent, de elvileg lábakat kell operálni (azért remélem, nem egyedül).

Továbbra is fejleszteni próbálom a strandröplabda tudásom, bár szerintem elég reménytelen vagyok. Vagy a többiek veszik túl komolyan. Mindenesetre elég irreális tevékenység ez itt. Olyankor mintha egy mediterrán tengerparton lennék. 

Az első hét péntekjén Patrikkal ismét kirándultunk ismét Nora-ba (ha még emlékeztek nyár elején jártunk itt, akkor még esett az eső, illetve a nevezetes párna is innen származik). Van itt egy kis hajó, amivel át lehet menni a szigetre a tóban. Na, ezt sikerült pont lekésni, úgyhogy volt fél óránk. Ezalatt gondoltuk, megebédelünk (vacsorázunk?), így vettünk egy rákos szendvicset (ez itt olyan tipikus). Hát elég szűkösre sikeredett ez a fél óra, mert a végén mégiscsak rohanni kellett a hajóhoz. Viszont utána már fél óra múlva jött is vissza az utolsó hajó a szigetről, így pont ennyi időnk volt ott. Ezalatt még fürödtünk is (nyilván jéghideg volt), úgyhogy azt hiszem, maximálisan kihasználtuk az időt. Utána még espresso kávét kerestünk Patrik kedvéért, de azt nem sikerült találni, este 6-kor pedig bezárt az utolsó lehetőség is. 

A következő hétvégén (azaz ami most volt) pedig Katival kirándultunk Borlänge közelében (pontosabban Smedjebacken nevű településen), ami olyan 2 óra Örebrotól. Kinéztünk egy hotelszerű helyet egy tóparton (illetve Kati nézte ki). Ettünk hamburgert meg kenuztunk a tavon,és természetesen meg is fürödtem benne. Másnap pedig megnéztünk egy igazi svéd struccfarmot, ahol az egyik strucc még párzási táncot is lejtett nekünk. Aztán ettünk egy kis strucchúst. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy svédül a strucc struts. Szerintem vicces.

Most ismét Örebroból jelentkezem. Ma sütöttem tarját (legalábbis azt hittem az volt, aztán lehet, hogy mégsem), de mivel rájöttem, hogy nincs húsklopfolóm, így helyette a fakanálra let ruházva a feladat. El kell, hogy mondjam, lehetséges.

Jalla jalla habibi, Libanon második felvonás

Kissé megkésve, de most már tényleg. Már egy hete visszajöttem majdnem, de eddig nem volt időm semmire. A képek és rendkívüli emlékezőtehetségem alapján megpróbálom rekonstruálni, hogy mi is történt abban az egy hétben. 

Délelőttönként előadásokat hallgattunk a Közel-Keletről, a menekültekről meg ilyesmikről mindig valaki mástól, aki Ralph (a főszervező libanoni fogorvos) "egy nagyon jó régi barátja" - mint kiderült nagyjából mindenki Libanonban. Az első napi orvoskodás pont olyan kaotikus volt, mint amilyenre számítani lehetett. Ja, azt el kell, hogy mondjam, hogy a várakozásaimmal ellentétben egy darab menekülttáborban nem jártam (most lehet, hogy sokaknak nagy kő esett le a szívéről). Első küldetésünk egy árvaházban zajlódott, ahol voltak értelemszerűen árvák, illetve rossz körülmények között neveltek, nagyrészt szírek. Mint kiderült, igazából egyik sem volt beteg, csak le kellett ellenőriznünk, hogy tényleg egészségesek-e (mint kiderült, azért volt pár tbc-s köztük). Szóval ez aztán tényleg nem volt túl nagy orvosi munka, de még jó, mert se kompetenciánk, se felszerelésünk nem volt hozzá. Egyébként helyiek segítségével kommunikáltunk a páciensekkel. 

Ha netán még mindig kételkedne valaki abban, hogy ilyet is tudok

Ja igen, közben erre a napra már Vanda is befutott, valamikor éjjel 4 környékén, úgyhogy meglepetésként reggel már ott volt a mellettem lévő ágyban. Azt hiszem, a byblosi második éjszakám környékén ért el a végzet, mikor fél óránként a wc-re kellett rohangálnom. Ezt tetőzte, mikor bejelentették, hogy egy különleges helyen fogunk ebédelni, ahol vagy 5 babtál közül lehet fogyasztani. Ez vagy három napig így is ment, mikor végül mégiscsak antibiotikumhoz folyamodtam. Úgyhogy a fenti okból kifolyólag a második orvoskodásos helyen, ahová már jöttek valójában is betegek (azt hiszem, szám szerint 250-en), nem bírtam megbírkózni az orvosi feladatokkal, így én lettem a gyógyszertáras. Ami szintén rendkívül szervezetlen volt, mert csak olyan gyógyszereink voltak, amiket mi hoztunk otthonról, azaz abszolút nem volt megbeszélve semmi, így volt, amiből nagyon sok volt, volt amiből semmi. Viszont állítólag Libanonban ha csak egy darab fecnire ráfirkantják a gyógyszer nevét, odaadják a patikában (antibiotikumot is pl.).

A következő nap megnéztük Byblos várát, valamint hajóztunk és fürödtünk a tengerben. A tenger rendkívül meleg volt (minimum 22 fok). Ez volt a relaxálós nap. 

Következő nap megint orvososdit játszottunk egy helyen, ahol nem jöttek különösebben sokan, viszont akkor én is orvosi szerepben tündököltem. Ezek a szírek/arabok viccesek, mert úgy gondolják, hogy ha Europából jössz, akkor mindent tudsz. Így jöttek a krónikus szívelégtelen meg epilepsziás betegek is, akikkel túl sok mindent nem tudtunk kezdeni. Volt azért olyan is, akivel igen. Az nap este megnéztük Beirutot este. 

Másnap indultunk a hegyekbe, mint kiderült egy éjszakát nem a hotelben töltünk, hanem valami hegyi menedékházban (a sírégióban). Útközben azért útbaejtettük valami főérsek nyári rezidenciáját, ahonnan remek kilátás nyílt a hegyekre. Itt jegyezném meg, ha még nem írtam volna, hogy a közhiedelemmel ellenetétben Libanon kb. 50%-ban keresztény (mielőtt a palesztínok idetelepültek még inkább azok voltak), és ki van kötve, hogy az ország vezetésének is kereszténynek kell lenni. Ennek ellenére a mentálitásuk szerintem inkább az egyéb arab országokéhoz hasonló, még ha maguk szerint nem is. 

Ezek után kezdődött csak az igazi kaland, ami talán a legjobb része volt egész Libanonnak (Vandának lehet, hogy nem, de majd ezt ő kifejti bővebben, ha szeretné). Quadokat (négykerekű terepjármű) béreltünk, és egész délután mentünk a hegyekben. Egymás mögött ültünk ketten (én a holland Nadine-nal) és felváltva vezettünk. A végén gyakorlatilag 2 cm porréteg terített be mindenhol. Felmentünk Libanon legmagasabb pontjára is, ami kb. 3000 m-en volt és a közelében egy kis hó is volt, ami szandállal és rövidgatyával vicces kombinációt adott. 

Who is who? - segítek, a második vagyok én

Leértünk ezután egy völgybe, ahol estebédeztünk pisztrángot, amit nekünk kellett kifogni a halas medencéből egy hálóval. Ez a mutatvány összesen nekem meg két fiúnak sikerült (még jó, hogy anno Tihanyban gyakoroltam a horgászást). Visszafelé még megáltunk egy kilátóhelyen, ahonnan rá lehetett látni a Beeka-völgyre, valamint a napnyugtára egy elég paradicsomian kinéző völgyben. 

A menedékházban aludtunk, másnap pedig indultunk tovább a cédruserdőbe, ami Libanon jelképe. Itt elüldögéltünk kicsit, aztán még megnéztünk egy szerzetes kolostort, ahol egy itt élő eredetileg ausztrál szerzetes tartott előadást a helyről. Innen visszamentünk a byblosi hotelbe, ahol életem legdrágább zuhanyzását könyvelhettem el, mert ezért ki kellett fizetni egy plusz éjszakát, amit nem élvezhettem ki, mivel éjjel már ment a repülőm.

Ez itten a cédrus

Utolsó este egy puccos "gálavacsorára" voltunk hivatalosak Madame X-hez (elfelejtettem a nevét, de tényleg Madame-nak kellett szólítani), aki az itteni hatalmas munkánkat szerette volna megköszönni a lakásában megrendezett vacsorával. A Madame szintén Ralph egy jóbarátja, illetve páciense volt. Hát ez a hely is olyan volt, hogy végig azon tűnödtem, mit is keresek itt. Minden teríték harmonizált mindennel, (valószínűsíthetően) filippínó szolgálók hozták a kaját, és rengeteg féle étel volt. Az a típusú dilemma, mikor nem tudja az ember, hogy melyik evőeszköz mikor kerül sorra. Azért én kiszúrtam, hogy hol lóg ki a lóláb. Hiába a luxus, a székek egy része az IKEA-ból származott, ráadásul a legolcsóbb fajtából, amit csak azért tudok, mert nekem is pont olyanom van. (Mint arra felhívták a figyelmemet, lehet, hogy mégiscsak luxus ez is, amennyiben Libanonban nem található IKEA.)

A puccos vacsoráról végül éjjel egy körül elszállítattam a reptérre, ott konkrétan 5 ellenőrzésen kellett átmennem, és már repülhettem is Belgrádba, onnan pedig a csoda lélekvesztő repülőgéppel tovább Bécsbe, majd onnan busszal Pestre, másnap pedig ismét repülővel Svédországba. Hát, volt egy kis utazás...

Bea in Beirut

Sok mindneröl kéne most írnom, ami a nyáron történt, amire eddig nem sok idö volt, mert pörögtek az események, és most sem fogok, mert gondoltam, hogy akkor most inkább a jelenleg történö dolgokról írok. De ami késik, nem múlik, igyekszem megírni majd a nyár többi részét is.

A lényeg, hogy jelenleg Libanonban vagyok egy nemzetközi csapattal egy hétig, ahol elvileg valami orvososat fogunk csinálni (játszani?). Az egészröl még februárban hallottam egy keresztény konferencián Párizsban.  Most olyanokat fogok írni, amit néhányatoknak már részben megírtam emailben, úgyhogy ha akarjátok, ezt át is lehet ugorni. Söt, mivel lusta vagyok, idemásolom a komplett emailt (mint már említettem a blogot magamnak is írom memoir-nak).

Beirutba a rendkívül neves Air Serbiàval jutottam, egy àtszàllàssal Belgràdban (oda pedig Bècsböl indult a repülö). Meglepö módon a legrizikósabb rèsz a Bècs-Belgràd útvonal volt, egy olyan kicsi repülövel, amiben kètelkedtem, hogy odaèr-e egyàltalàn. Szerintem öregebb gèp volt, mint èn, hangosabb mint a hàrmasmetró ès óriàsproppelerei voltak úgy fèl mèterre az ablakomtól. A beszàllàsnàl meg kellett vàrni, míg berakjàk a poggyàszt, mert ugyanazon a helyen kellett az embereknek is beszàllni. Ehhez kèpest mèg az indiai lègitàrsasàg is luxus volt. Mindezek utàn a Belgràd-Beirut útvonalon egy normàlis gèp vàrt. De ami ennèl is meglepöbb volt, hogy engem is vàrt valaki a reptèren èjjel 3-kor. Màr elöre kitalàltam, hogy reggel 7-ig a reptèren maradok, majd utàna taxival elmgyek a hotelhez. De vèletlenül megtalàlt ez a fogadóember ès így rögtön el is szàllított a hotelhez, ahol így a tervezett egy èjszaka helyett fizethettem plusz mèg egyet, de legalàbb àgyban aludhattam a szokàsos reptèr helyett.

Nos, az igazi izgalmak csak ezután kezdödtek (lassan már csak az elmúlt két napból regényt írhatnék). Elmentem várost nézni egyedül Beirutban. Eközben több dolgot is megfigyeltem. Meleg van. Hiába van fokba kevesebb, mint Budapesten, a páratartalom rátesz egy lapáttal, így egy idö után csak azért mentem boltokba, hogy kicsit felfrissüljek. Beirut azért annyira nem európai, mint amennyire annak van beállítva, szerintem meglehetösen arab. Túl sok turistát nem láttam. A közlekedés borzalmas, lámpák csak elvétve és az autók a piroson is lazán áthajtanak, ha nem szaladok a zebrán, el is ütnek. Ha néhol van gyalogoslámpa, a zöldje cirka 3 másodpercig tart. Mindenki egyfolytában dudál. A pozitívum, hogy nem akarnak minden létezöt rádtukmálni a boltokban (India), és mindenhol lehet amerikai dollárral fizetni, a visszajárót pedig libanoni font an adják (remek pénzváltási lehetöség). A közvéleménnyel ellentétben nincs mindenhol háború, söt leginkább sehol nincs, csak van pár hely az országban, ahová nem tanácsos menni (nem mentem). A kb. 5 órás sétám során láttam mecsetet, közvetlenül mellette katolikus templomot, háború utáni lerobbant épületeket, parkokat és rettentö kaotikus utcákat. Ami a legjobban tetszett azok a sziklák voltak a partnál. 

Slusszpoénként kiderült, hogy épp itt önkénteskedik Theresa a péntekenkénti ICFB összejövetelkröl (Budapest), úgyhogy gyorsan összehoztunk egy találkát. Ö eredetileg német, és most egy menekülttáborban dolgozik a szír határnál. Beirutban találkoztunk, és mivel Vandának foglaltam plusz egy ágyat a hotelben, viszont ö nem jött (mert beteg lett, de majd jön késöbb), így végül Theresa aludt a szobában velem. Vele a legviccesebb történet a sütis helyen esett meg, ahová leültünk elfogyasztani ezeket, majd épp mikor képet készítettünk volna magunkról a sütikkel, jött egy ember és csak úgy elvette az egyik, tányérunkon levö sütit. A poén az, hogy pont ekkor kattintottuk a képet, úgyhogy a jelenet meg lett örökítve, így produkálva egy örök emléket. A sütisek rendesek voltak, mert pótolták a hiányt.

Az nap este 9-kor még mindig nem kaptam semmilyen információt arról, hogyan fogok másnap reggel Byblosba jutni, de mint kiderült sehogy. Azaz a "szervezöbizottság" úgy döntött, mégsincs benne az árban ez a transzport (közvéleménykutatásom azt eredményezte, hogy ugyan mindenki másnak benne volt), úgyhogy oldjam meg. Ök ajánlottak egy taxit, de azt túl sznobnak találtam. Theresa mint benfentes keresett nekem egy buszt inkább. Meg a busz úgyis autentikusabb. Úgyhogy ma reggel buszoztam egyet Beirut és Byblos között, ami csak 20-25 km, de a dugó miatt egy óra volt. Nekem az a benyomásom volt, mintha sose hagynánk el a várost, mindenhol házak voltak. Majd Byblosban kitett a busz a föút kellös közepén (azon a csíkozott részen állt meg, ahol kettéválik két út), ohne megálló. Így átrohanhattam a föúton a legnagyobb forgalomban. Innen a hotel már össz 5 perc sétára volt, ez alatt nem történt semmi, csak úgy odaértem. 

 

Kb. 15-en vagyunk itt, mint orvosok, illetve diákok. Ma ki lettek jelölve a csapatok, így lettem én a belgyógyászat vezetöje (igen, számomra is meglepö). De volt, aki úgy lett a nögyógyászatért felelös, hogy semmi köze hozzá. Mint ebböl is látható, cseppet kaotikus a szervezés. Mindegy, ha a projekt nem jön össze, Libanon még mindig szép.

A mai nap másik váratlan eseménye, hogy Mádl Dalma és a svéd király (najó, vele nem fogtam kezet, csak láttam egy méterröl) után újabb hírességgel foghattam kezet. Váratlanul idöpontot kaptunk a külügyminiszterhez audenciára. Ehhez egy órát buszoztunk, nem viccelek, csak és kizárólag felfele. Megnéztem, a végén 1700 m-en kötöttünk ki tengerszintröl. Szóval vannak Libanonban hegyek, nem is akármilyenek. A miniszterúr persze egy fellegvárban lakik, mikor odaértünk, olyan volt, mintha valami party lenne, legalább 30, fontos embernek tünö valakik járkáltak ki-be. Mint kiderült, valószínüleg ök is valami nagy találkozásra vártak. A legmeglepöbb az volt, hogy még csak az útlevelemet se kérte el senki, miközben Beirutban a kormányzati épületek szögesdrótokkal voltak elkerítve 200 m-röl. Úgy egy órát vártunk a csókára, közben azon tünödtem, hogy mit is keresünk mi itt. Majd kb. 5 percet beszélgettünk vele (ö se nagyon tudta, hogy miért vagyunk ott), aztán elmentünk. El kell, hogy mondjam, jártam a libanoni külügyminiszter wc-jében! Lehet, hogy ezzel belerülhetnék valami rekordok könyvébe. 

Ma este mindezek után libanoni étteremben ettünk libanoni ételeket, majd páran elmentünk sörözni. Kipróbáltuk a Beirut névre hallgató sört, ami a hollandokkal egyetértésben ízre tökéletesen megegyezik a Heinekennel. Holnap már elvileg orvososdit fogunk játszani valahol.

Sved nyár

Az utóbbi idöben egészen sok mindent csináltam, és nagyjából ezek egyikéröl sincs fotó. Voltam futóversenyen, ami itt rettentö népszerü, és minden évben megrendezik. 5 km és csak lányok vesznek rajta részt. Ezt azután konstatáltam,  iután megkérdeztem pár férfi kollégámat is, hogy nem jönnek-e. Az útvonal a városon haladt keresztül és bizonyos távolságonként zenekarok szórakoztatták a futókat.

Az egyik szombati napon Patrik gondolt egyet, hogy elmenne Nora-ba, és elhívott engem is. Ez egy kisváros, kb. 40 percre Örebrótól. Itt járkáltunk és ettünk pár órát. Volt kirakva néhány, már nem használt vonat, erröl kivételesen készült kép.

Aztán elkezdtem a strandröplabda karrieremet is. Mindez itt, Svédországban! Napszemüvegben, a homokban ugrálva már egészen mediterrán helyen éreztem magam. Csak néha esett az esö egy kicsit. Elsö alkalommal kicsit túl lett tolva a dolog, így másnapra kék-zöld hurkákká dagadtak az alkarjaim. Azóta már tudom, hogy nem jó ötlet egy huzamban 3 órát játszani.

Még egy kajak kurzusra is beneveztem, mivel a folyó kb. 2 percre van a házamtól, így nem kellett sokat menni érte. Ezt a kurzust olyan svédesen adták elö. Segítettek beúlni, aztán kb. annyi volt az oktatás, hogy na evezzetek, majd megvárjuk egymást. Azóta voltam még egyszer, akkor Kati is csatlakozott. Még jó, hogy akkor is jött velünk egy tapasztaltabb egyén, mert kimentünk egészen a tóra, ahol a szél igencsak nagy hullámokat csinált, és kissé rizikós volt, hogy a víz alatt fogjuk végezni.

Vizes témán haladva, 2 hete volt a záró party az ortopédián, amit a csúszdaparkba szerveztek. Kicsit meglepödtem, hogy akkor most a 60 éves kollegákkal fogunk csúszdázni vagy mi, de aztán kiderült, hogy tulajdonképpen csak a wellness részlegbe megyünk. Még így is kellöképpen furcsa volt, pláne mikor a 2 órás beszéd következett (én erre értem oda, úgyhogy én még utcai ruhában voltam), amit a legtöbben fürdököpenyben hallgattak végig. Söt, aki tartotta, az is fürdöpenyben adott elö. Aztán volt svédasztalos (hohó) vacsora, ami jó volt, de elvétettem az ülést, és olyanokkal ültem, akikkel kb. soha nem beszélek. Hát most már beszéltem velük 2 mondatot. Végülis új fürdöruhát is feleselegesen vettem erre a rendkívüli alkalomra, mert csak egyszer villantottam meg a fürdöpeny alól, mikor bementem a pezsgófürdöbe. Ebböl összesen 1 darab volt, úgyhogy ott tobzódott mindenki, váll a vállhoz. Az egész eseményt én legszívesebben kihagytam volna, mert egy feszengés volt elejétöl a végéig (talán azt az egy órát kivéve, mikor Patrikkal beszélgettem), de stratégiai okokból meg kellett jelennem.

Aztán volt ám lakásavatóm is, szinte mindenki eljött, akit meghívtam, és még ajándékokat is hoztak. Ez számomra teljesen váratlan volt, de így mist ár inspirál, hogy gyakrabban költözzek. A menü saját készítésü pizza volt. A lakás mostmár egészen lakásnak néz ki, bár még 1-2 dolog hiányzik. Pl. a lámpa az elöszobából és a konyhából, de úgy votam vele, minek az, ha úgyis világos van kb. éjfélig. Majd októberben.

Tegnap volt a svédek legjelentösebb ünnepe, a midsummer night (napéjegyenlöség?). Ilyenkor ök nem dolgoznak, hanem a tradició szerint táncolnak egy termékenységi fa körül. Mint állítólag az utóbbi évek mindegyikében, idén is jó szar idö volt, úgyhogy én nem láttam belöle semmit.

Munka tekintetében a héten volt az eddigi legborzalmasabb és a legjobb ügyeletem is. A legrosszabb vasárnap volt, olyankor ugyebár non-stop reggel 7.30-tól minimum éjfélig). Mindig optimista vagyok, és egy napi hideg élelemmel indulok az ügyeletbe, amit aztán haza is viszek, mert nincs idö megenni. Így történt ez vasárnap is, úgyhogy vasárnap reggeli és hétfö ebéd közt nagyjából nem ettem semmit. Elöször délután 5-kor próbáltam elfogyasztani az ebédemet, kb. két kanál után megszólalt a riasztó, hogy jön egy trauma nyílt töréssel, ahová rögtön oda kellett menni. Ez megismétlödött még 3-szor. Éjfélkor még mindig 6 beteg volt a listámon, úgyhogy végül fél 4-re értem haza,így kb. 3 órás alvás után indultam hétfön munkába, ahol azt sem tudtam, ki vagyok. Az ügyelet folyamán lehött segíteni egyszer kicsit a szakorvos is, de egy óra után úgy gondolta, hogy elég volt neki, így túl sokat nem mozdított elöre a segítsége. 

Ezzel szemben a tegnapi ügyeletem maga volt az álom. Biztos mindenki midsummer-re készült otthon. Tudtam enni, és fél 1-re már otthon is voltam. 

Azota egy hétig Budapesten voltam, ma jöttem haza, de erröl majd késöbb.