Falun

A cím majd később kiderül, hogy miért az, ami. Először is Franciaországról. Meglepő módon odafele minden simán ment, minden jármű időben jött. Repülővel Lyonba érkeztem, ott felvett Éric, akit egy kocsimegosztó oldalon találtam és jól elbeszélgettünk (volna, ha tudok) franciául 2 órán keresztül. Megérkeztünk St Jean de Maurienne településre, ahonnan pedig ment tovább a buszom kb. 2 perc múlva (és a következő csak két óra múlva jött volna. Ez még egy óra volt, és kb. 5-re már meg is érkeztem St Jean d'Arves-ba, ahol találkoztam Zsófival és Ágival, akik Pestről jöttek busszal.

Kicsit szorosan laktunk egy héten keresztül 3 sráccal, akiket nem ismertünk előzetesen, de így lehetett csak szállást kapni. 36 nm-en osztoztunk, én meg egy emeletes ágyon az egyikkel. Azért túl szoros ismerettség nem alakult ki velük, leginkább csak kerülgettük egymást. 

A pályák, mint általában Franciaországban nagyon jók és hosszúak voltak, 4 napig teljes napsütés, 5. napon elkezdett esni a hó, annyira, hogy csak Zsófival mentünk fel a hegyre, de márkettőkor le is jöttünk, ráadásul szégyen szemre felvonóval, mert elfajult a helyzet. Addig térdig (helyenként derékig) érő friss hóban próbáltunk síelni, egyszer apályáról is letértünk véletlenül, és kicsit meg is ijedtünk mert úgy érződött, mintha elindítottunk volna egy kisebb lavinát. Majd, hogy visszavergődjünk a pályára, két méteres szintkülönbséget ugrottunk le egy szegélyről (a sít meg a snowboardot előreküldtük).

Egyik este a bárban bevetettük a francia mondatot, amit tanultunk (Van egy térképet esetleg? Mert elvesztem a szemeidben.), ez másnap két sört ért, mert megtalált a pultos csávó és meghívott rá.

Visszafelé Chambery városából indult a repülőm, ahová egy busz vitt el a helyszínről, ami csupán egy órát késett, ráadásul át is kellett róla szállni, és a második busz is egy órát késett. Még jó, hogy csak este ment a gép. Azt hiszem, ez az út örökké emlékezetes marad, mert össz-vissz ketten voltunk az egész gépen, ami egy normálméretű SAS (a légitársaság) gép volt. 

Már az gyanús volt, hogy miután megkérdeztem egy nőt, hogy be lehet-e csekkolni és azt mondta, hogy nem, 2 óra múlva megtalált és személyesen közölte, hogy most már mehetek. Aztán a váróteremben is csak lézengtek az emberek, majd a beszállásnál közölték velem és az útitársammal, hogy ketten leszünk a gépen. Elég különleges elbánásban részesültünk, mert ahhoz képest, hogy csak egy tea/kávé járt volna, adtak csokit, szendvicset, üdítőt és teát kétszer. Még a biztonsági bemutatót is megspórolták és a pilóta személyesen köszöntött minket (mielőtt még elindult a gép). Ezek fényében pláne nem értem, hogy a check-in-nél miért kérdezte meg a nő, hogy hová szeretnék ülni és miért pakoltatta át velem a csomagot, mert, hogy túllépte a súlyhatárt. Minden esetre a privát repülőm miatt most hirtelen akkora lett az ökológiai lábnyomom, mint három jetinek..

Miután hazajöttem, egy napot dolgoztam, majd egy kurzuson voltam Stockholmban hétfőtől péntekig az egyik kollégámmal. A kurzus a törésekről és azoknak az operálásáról szólt, így egyfolytában fúrtunk-faragtunk. Elég szoros volt a program, kb. wc-re is alig volt idő kimenni. A hotel, ahol laktam eléggé luxus volt, svédasztalos reggelivel, meg fagyi illetve popcorn automatákkal a szünetekben. 

Ezt a hetet egy másik kurzussal kezdtem Falun. Najó, helyesen Falun városában, ami Örebrótól Északra található, 2 és fél órányi vonatozással. Falun egy igazi cuki téli város, bár magából a városból nem sokat láttam, és azt is csak sötétben, de a rengeteg hó miatt én teljesen beleszerettem, A dolgokat kicsit beárnyékolta, hogy a második napon, azaz tegnap beteg lettem és nem nagyon bírtam állva maradni, ezért bizonyos időközönként leheveredtem egy vizsgálóágyra. Még jó, hogy kórházban volt a kurzus. Ezért ma nem dolgoztam, de egyébként már valamivel jobb a helyzet. 

Karlskoga

Már majdnem egy hónapja Karlskoga-ban dolgozom, Örebro-tól 40 km-re. Az ide-oda autózás ellenére is klasszisokkal jobb hely, mint Örebro. Sokkal nyugisabb, mindenki kedves, nem félek a kollégáimtól, és nem érzem magam teljesen használhatatlannak a nap végére. Söt, bizonyos péntekeken nem is kell egyáltalán dolgozni. Találtam egy magyar szakorvost is itt, Árpádot, úgyhogy ha együtt operálunk nem kell svédül beszélni. Az elsö két hétben semmit nem láttam Karlskoga-ból, mert mikor indulok még sötét van, hazafelé meg már sötét van. Az egyik örebroi svéd lánnyal szoktunk felváltva vezetni, ez föleg az ö ötlete volt, én meg nem tudok nemet mondani (nyilván az a hátránya, hogy akkor beszélgetni kell az út alatt). Közben beszervezett még egy harmadik embert is, olyankor legalább ülhetekmhátul és nem kell beszélgetni. 

Az egyik szabad pénteken az ismerös szlovák pár egyikével (Dominik) elmentünk síelni Romme Alpin-ba, ami két órára van Örebro-tól. Kb 7-kor indultunk és gyakorlatilag egész nap esett a hó, elég jó volt. Dominikot mondjuk az elsö fél órában fejbe verte egy csákányos lift, ami még a búkosisakját is behorpasztotta, de mivel ez Svédország, kapott helyette egy 3-szor drágábbat. Ez alatt a procedúra alatt én egyedül síeltem. Betértünk enni is, valami gofry jellegüt. A szokásos osztrák gözgombòc itt nem nagyon divat.

Voltam párszor sífutni is a közeli Ånnaboda tó körül, mikor nagy havak estek. Egyik nap egy oldalára fordult autót láttam, másnap meg egy jávorszarvassal futottam össze, ami a kocsi elött olyan 20 m-re sétált át az úton. Konkrétan sétált, rohadtul letojta, hogy akár el is üthettem volna (egyébként ezek nem kicsik). Azóta minden alkalommal mikor ott járok megijedek az üdvözlö-táblától, ami egy életnagyságú jávorszarvast ábrázol, mintha épp jönne ki az erdöböl...

Beszereztem az elsö büntetésemet is tilosban parkolásból. Ráadásul a házam elött történt. Elfelejtettem, hogy nem lehet megállni kedd éjjel 00.00 és 6.00 között, mert takarítják az utcát.. Ez minden egyes létezö utcával így van, csak mindig nás napokon nem lehet megállni.

 

Most épp Franciaország felé tartok repülövel síelni. A terv, hogy Lyonból telekocsival eljutok a Les Sybelles nevü helyre, ahol majd találkozok a többiekkel, akik Peströl jönnek busszal. A dolog buktatója az, hogy vajon tényleg felvesz-e a soför.

Update: felvett! :) Jól elbeszélgettünk franciául. Részletek késöbb.

Tomten

A szó Mikulást jelent, ami itt az ajándékot hozza karácsonykor. Nekem például ezt hozta a kórházban (meg mindenki másnak is):

A vegákat és esetleges muszlimokat azért sajnáltam. De végülis egy láb passzol az ortopéd klinikához. Ez egyébként egy vaddisznó combja és lába, tapasztalatból mondom, mert már feldolgoztam és meglepödtem, hogy nekik is van térdkalácsuk. 2 kilós volt ez a kis husi. Azért nem az a tipikus karácsonyi ajándék, de legalább hasznos. 

Volt amolyan karácsonyi ünnepségünk is, ez itt a "julbord" névre halgat. Ilyenkor teljesedik csak ki igazán a svédasztal a maga valójában. Legalább 15 féle hering és 6 féle lazac volt, csak hogy a fontosabbakat említsem. Egy hotelben voltunk és egy hosszú asztal volt nekünk foglalva, ahová sikerült úgy pozicionálni magam, hogy az egyik fönök (amelyikkel sosem beszélek) ült mellettem, a másik (amelyiknek nem értem az akcentusát) meg velem szemben. Kicsit sem feszengtem. Igyekeztem mindig akkor elmenni kajáért, mikor ök ültek, hogy megspóroljam a kínos csöndben ülést. Végül kiderült, hogy a szótlan fönök szokott síelni, így erröl mégiscsak beszéltünk 2 mondatot. Aztán svéd szokás szerint teljesen váratlanul egyszercsak felállt egy ember és öt követte azon nyomban a 90 %. Mintha csak arra vártak volna, hogy valaki végre vegye a bátorságot. Én még kicsit maradtam.

Ez egyeseket most meg fog lepni, de a nagy hír, hogy beruháztam egy autót. Egy Ford fiestát. Kék természetesen. Erröl most nem csatolnék képet, mert még valaki lenyomozná, úgyhogy képzeljétek el. Vagy írjátok be a google-ba, hogy "kék ford fiesta" :). Az egyik különlegessége, hogy szöges gumija van, ez amolyan beépített hólánc. A beszerzése kicsit kalandos volt, merthogy használt (3 éves) és Uddevalla-ban volt. Ez a város Örebrotól 3 és fél óra. Egy autókereskedéstöl vettem, ahol viszont valami hülye svéd szabály miatt hétvégén nem adhatnak el autót, ezért pénteken munka után utaztam oda. Akkor láttam elöször az autót. Mivel nem akartam még kétszer 3 és fél órát utazni, így már azzal is jöttem haza. Az egész procedúra amúgy röhejesen egyszerü volt, az egész szerzödés összesen egy oldal és kártyával 10 mp alatt kifizettem az egészet. A hazaút a tök sötétben már annyira nem volt izgalmas, de hamar összeszoktunk. Azóta csak egyszer volt egy necces helyzet, mikor véletlenül a városban a szembesávban találtam magam. Hihetetlen, de Örebroban arra is hónapokat (vagy éveket?) kell várakozni, hogy parkolóhelyet kapjon az ember. Nem garázst. Egy helyet. Úgyhogy általában egy híd alatt parkolok, ahol még szabadon lehet parkolni.

Az elsö gondolatom az autó megvétele után az volt, hogy ó, akkor most már bármikor mehetek az Ikeába. Múlt hétvégén mégis inkább a közeli hegyhez és tóhoz mentem, mert esett 20 cm hó, úgyhogy megvolt az idei elsö sifutás. 

Ma pedig az utolsó napom volt meg az örebroi ortopédián, mivel jövöre már a 40 km-re lévö Karlskoga-ban kezdek és váll és térd-szakértö leszek. Illetve az ö részükröl már az is vagyok, mert az elsö naptól már jönnek elbirálandó betegek. Addig pedig egy kép a karácsonyi külön kiadású gipszünkröl.

Julstämning

A cím karácsonyi hangulatot jelent, ami ugyan nekem egyelöre nincs, de egyeseknek már van. Például az egyik munkatársamnak, aki kidekorálta a szobánkat meg hangualtvilágítást csinált az asztali lámpákkal. Néztem is, hogy ez mi, de azt gondoltam, hogy valaki romantikus tárgyalást tartott a szobánkban.

Osloban levésem óta egész sok minden történt. Ez van, ha az ember hanyagolja a blogot. Azt már írtam, hogy egy ideig Eszterrel osztoztam a lakáson, de ö közben elment, meg vissza is jött, csak Göteborgba, egy nyelvkurzusra. Így most már csak a böröndjével osztozok a lakáson. Októberben voltam életem elsö kurzusán is, ami a munkához kapcsolódott, onnan egy térddel tértem haza. Mármint tényleg egy élethü müanyag térddel sétáltam utána Stockholm utcáin, mivel a téma a térdsérülések voltak. 2 napos kurzus volt egy eléggé fényüzö hotelben egy tó partján. 

A vacsorához kétféle bort szolgáltak fel és a konyhafönök (?) minden fogás elött bejelentette, hogy mit fogunk elfogyasztani. Egyszemélyes szobám volt, TV-vel, ami ugyebár nekem luxus, mert otthon nincs, viszont a müsor annyyira nem nyügözött le, föleg mikor reggel bekapcsoltam egy plüss pisi beszélgetett egy plüss kakival egy plüss segg társaságában, mint mondjuk egy talkshow (a svédek valamiért imádják ezt a témát). És persze volt szauna meg egy kis medence is. Nem is éreztem magam annyira kívülállónak, mint általában a munkahelyen, és még beszélgettem (!) is a többi résztvevövel. 

Egy októberi hétvégén elmentünk a közeli Ånnaboda-ba is, ahol Örebro egyetlen "hegye található". Ekkor még Eszter is itt volt és jött az üzbég lány a svéd-kínai férjével. Én a hard core verziót választottam és bicikliztem (olyan két - két és fél óra), de visszafelé a többiek elhozták a biciklit kocsival. Kicsit kirándultunk is kilátóhelyhez, ami az egyik legjobb hely itt..

Aztán novemberben meglepetésszerüen megérkeztem Budapestre, hogy elmenjünk Krakkóba Tiquloval és Zsófival. Ez egy olyan 7 órás buszút volt a hangzatos Polskibus társasággal. Csak egy éjszakát voltunk ott, én találtam végül szállást, a szintén remek nevü, bordélyházra hajazó Tutti-frutti hostelben (olyan is volt). Nagyon jól elvoltunk, megnéztük, amit kellett, ettünk helyi kajákat (többek közt céklalevest gombóccal, a többinek a nevére sajnos nem emlékszem), aztán másnap éjjel egykor indultunk vissza. Ottartózkodásunk alatt egy egész CÖF-ös hadsereggel sikerült összefutni, akik a lengyel nemzeti ünnepnap miatt voltak itt szolidaritani (meg CÖF-ös zászlót lengetni). Azért mi igyekeztünk inkább elkerülni öket, de egy néni, aki leszakadt a csordától és eltévedt, mégis megtalált minket.

Közben leesett az elsö hó Örebroban, ami aztán el is olvadt. Ez több következménnyel is jár(t). Az akuton megszaporodtak a csípötörések, és úgy általában a betegek, én meg megfagyok a lakásban. Természetesen itt is a 21 fokos standard hömérséklet dívik, ami egy fokkal sem lehet több. Itt is megtaláltam az ablak fölött a szellözönyílást, amit bárhogy állítgattam, mindenképp süvített be a  hideg szél. A svédeknél biztonsági elöírás ez a rohadt szellözö, mert hogy azon áramlik ki a radon, ami a falakban van (valami ilyesmi). Én úgy voltam vele, inkább a radon, mint a fagyhalál (és amúgy is még vagy öt másik helyen szellözik), úgyhogy beragasztottam egy szigszalaggal (meg vettem egy pokrócot is).

A munka kezd egész jó lenni, kezdek belejönni a mütétekbe is. Már két csípötörést abszolváltam, pár bütyköt, és kivettem egy 10 centis lemezt valakinek a lábából. Ez volt eddig a legnagyobb sikerelmény, mert akkor nem volt bent egy szakorvos se (mondjuk jól leizzadtam). Közben megszaporodtunk mi, alorvosok, ami szintén növeli az munkakedvem. Természetesen pont, mire jobb lett minden, elküldenek a másik klinikára januártól...

Izland utószó + egy kis Oslo

Még nem volt idöm befejzni Izlandot, úgyhogy most ezt pótlom. A gleccsertótól mint már mondtam, visszafelé autóztam, aztán a gleccser lábánál éjszakáztam (kivételesen nem esett vagy fújt, mikor sátrat állítottam). Ez volt a legszebb sátorhelyem Izlandon, de itt is rengetegen voltak. A másnapi terv a híres Fimmvörduháls túraútvonal megtétele lett volna, ha nem kelek fel túl késön és nem vagyok túl fáradt. Meg amúgy is elég bonyolult lett volna, mert egyirányú út, ezért csak valami egy nap egyszer járó átszállásos busszal tudtam volna visszajutni a kiindulási pontra. Így végül csak pár órányira csökkentettem a túrázást, de így is fantasztikus volt, igazán csak itt tengtek túl a foss-ok. Azt mondjuk nem értem, hogy hogyan sikerült más útvonalon visszakeverednem, mint amin odafelé mentem, de lehet, hogy nem kellett volna követnem az elöttem menetelö szlávokat. Mindenesetre megláttam az Eyjafjallajökull vulkánt egy idö után. Ennek megörültem, és úgy döntöttem, itt visszafordulok. Mindezek elött abban teménykedve, hogy látok lundát (a kis helyi tukánszerü madár), megálltam a Dyrholaey félszigeten. Lunda nem volt, csak átlagos sirályok, de ezzel el is ment egy csomó idö.

Az éjszakámat egy elég átlagos kempingben töltöttem az egyik foss után. Az egyetlen hátránya a kempingnek, hogy fizetös volt a zuhany. Ami még hagyján, de pénzérméket kellett volna beledobálni, ami nekem meg nem volt, és személyzet sem volt, aki segíthetett volna. Erre persze csak akkor jöttem rá, mikor már bent álltam a zuhanyban (a jéghideg víz természetesen ingyen volt). Másnap a turista irodás néni javaslatára elindultam megmászni egy hegyet. Természetesen nem találtam meg az útvonalat, így végül valami birkacsapáson haladva másztam fel valahol, hogy innen is megtekinthessem az Eyjafjallajökullt (legalábbis én azt hiszem, az volt). Viszont itt rajtam kívül tényleg nem volt más.

Ezek után még beiktattam a kátertavat, ami annyira nem volt azért lenyügözö az eddig látott dolgok tükrében. Egy tó egy volt-vulkán kráterében. Ezután jött az egyik legjobb látványosság, a Reykjadalaur hot spring. Reykjaviktól kb. fél órányira található a hely, egy órát kell gyalogolni a hegyekben mire az ember megérkezik a meleg vizü forráshoz, ahová csak úgy ingyen és bérmentve lehet csobbani (illetve pontosabban üldögélni). Nekem nagyon tetszett. Ha Reykjavikban laknék, minden hétvégén ide járnék.

Utolsó (fél) éjszakámat is egy kempingben töltöttem, miután Reykjavíkban megettem ugyanazt a levest ugyanazon a helyen, ahol elsö nap voltam. Legalább adott egy szép keretet. Az utolsó kempingben bármennyire is akartam, nem tudtam fizetni, mivel a recepció zárva volt, mire odaértem (sok helyen reggel szedik be a pénzt). Ráadásul ugyanezért még orvvul ingyen le is zuhanyoztam. Úgy gondoltam, erre a pár órára nem állítom fel a sátrat, hanem az autóban alszom (a hátsó ülésen, ajtók zárva). Aztán az éjszaka közepén elkezdtem félni, mert még két autó odaparkolt mellém és hangosan beszéltek meg jârkáltak. Rejtély, hogy a zárt autóban miért féltem jobban, mint a sátorban bármikor... Aztán éjjel 3-kor csörgött az ébresztö, átöltöztem (pizsamából) a kocsin belül, aztán elindultam a reptérre. Az úton ha nagyon belemagyarázom, talán még valami északi fénynek tünö dolgot is láttam. Innen már minden zökkenömentesen ment egészen Örebroig.

Örebro fronton is vannak újdonságok. Az egyik pl. hogy Eszter, egy barátnöm Bp.-röl nálam lakik szeptember vége óta, mert ö is valószínüleg Örebroban fog dolgozni orvosként (elöbb-utóbb mindenki itt köt ki). Az elsö hétvégénkent természetesen az Ikeában töltöttük, ahol vettem egy lámpát, úgyhogy végre lett a konyhában (is) lámpa. Legutóbb bicikliztünk a környéken, ahol megtekintettük a hajas bölényeket. 

A másik újdonság, amit én is csak most csütörtökön tudtam meg, hogy felvettek a szakképzésbe az ortopédián. Ez különöseb figyelemreméltó annak tükrében, hogy pár hete volt ezért egy interjúm (immáron ugyanazért a munkáért a 4.), amit nem éreztem túl sikeresnek. Mindenesetre csütörtökön (mikor szabadnapom volt) este mikor hazaértem a moziból (és természetesen kivételesen otthonfelejtettem a telefont) volt vagy 6 nem fogadott hívásom egy ismeretlen számról, meg egy svéd számról. Azt gondoltam, hogy a kórház volt, de azt hittem azért, hogy mégiscsak menjek be dolgozni. De nem. A fönök volt, hogy közölje a hírt, hogy bevettek a buliba. Rejtély, hogy ezt miért azon az egy napon este 7-kor akarja közölni, amikor nem dolgozom. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy lesz egy 5 éves szerzödésem (illetve most már csak 4, mert beszámítanak az eddigiek), aminek a végén elvileg szakorvos leszek (és ezen idö alatt talán kevésbé csicska, mint most). 

Ezt megünnepelvén (igazából nem, mert már elöre ki volt találva) elmentem Oslóba. Most leginkább egy koncert miatt mentem. Nem hinném, hogy túl sokan ismerik: Sigúr Rós, izlandiak. Ide kattintva meghallgatható. Immáron a második koncertem izlandi zenekarral (az elsö az Of monsters and man volt 2015-ben, Stockholmban. Ismét buszoztam egyet (5 óra), de kivételesen nem éjjel. A koncert az Oslo Spektrumban volt, ami elég nagy koncertterem, de én nem láttam üres helyet. Én viszonylag a szinpadtól messze és fent ültem, de rájöttem, hogy ez nagyjából mindegy, mivel nem volt kivetítö, így aki a 10. sornál hátrébb ült kb. ugyanannyit láthatott, mint én. A lábamnak kevesebb hely jutott, mint egy wizzair járaton, és nem volt ruhatár, ennek köszönhetöen a kabátomat sikerült beleraknom valami földre kifolyt sörbe, így a hétvége hátralévö részében olyan szagom volt, mint egy alkesznek. Mindettöl eltekintve a koncert jó volt és elég király showt csináltak fényekkel meg minden. Az frontember a sajátos hangjáról, valamint a hangszeréröl ismeretes (ami egy csellóként használt elektromos gitár), amit egyfolytában fürészelt egy vonóval. Én nem ismerek még egy olyan zenekart, ami csak hasonlót is játszana. Azt csak utólag tudtam meg (jó, nem vagyok egy tipikus rajongó), hogy a dalaik nagy részét egy kitalált nyelven éneklik. Ami azért vicces, mert ha izlandiul énekelnének sem értene senki semmit. A frontember (Jónsi) összesen egyszer kommunikált a közönséggel, amikor is elköszönt. Az meg aztán végképp váratlanul ért, hogy volt szünet egy óránál.

A szállásom egy Airbnb hely volt, fél óra buszútra a várostól egy nagy ház egy szobájában. Ennyire jó helyen már rég aludtam, ráadásul a család, aki kiadta is tök kedves volt. Kicsit luxus is volt, pl. Versace márkájú törölközök voltak... Szombaton kirándultam egyet a Sognsvann tótól Ullevallseteren át a Frognerseterig, aztán onnan vissza a városba, még egy utolsó pillantást vetni a városra. Még egyet aludtam a luxus villában, aztán vasárnap reggel visszautaztam Oslóba, onnan pedig Örebroba. Ennyire napos idöm még sosem volt Norvégiában.

Foss

Második napomon a vízesések domináltak (izlandiul ez a foss). Elöször a Seljalandfoss-t tekintettem meg, amit nehezen lehetett volna eltéveszteni, mert már vagy 20 km-röl is látszott. 

Hát, nem kicsi, és ami még jobb, hogy be lehet menni mögé, igaz, így elég vizes lesz az ember. Közvetlanül mellette van a Gljúfrabui foss, ami alá szintén be lehet menni, nekem ez még jobban tetszett, meg megsajnáltam szegényt, hogy a nagyobbik vízesés híresebb, mint ö. 

A következö megálló egy elhagyatott medence volt a hegyek között, amit szintén minden turista ismert, ráadásul kátyús földút vezetett odáig, és mivel nem mertem kockáztatni egy lerobbanást, én sétáltam elég sokat. Annyira azért nem nyügözött le, ráadásul el is kezdett esni. A következö a Skógarfoss volt, szintén óriási. 

Egyébként a turistákról annyit, hogy valami furcsa oknál fogva hemzsegnek az amerikaiak. Persze a kötelezö állvánnyal fényképezö kínaiak és a lakóautós németek mellett. Meg mivel Izland partvonalán körben, egymás után vannak a látnivalók, nem ritkán találkozom ugyanazokkal az emberekkel különbözö helyeken. Például egy párt már harmadszorra látok (persze nem beszéltem velük, csak olyan jellegzetesek). Amúgy ezen az útvonalon mintha nem is közlekedne más a turistákon kívül. Egy-egy látnivalónál feltorlódnak, aztán megint szétszóródnakmaz úton. 

A foss-ok után Vík városának vettem az irányt. Nem akartam ugyan megnézni, de nagyon kínálkozott a lehetöség, így mégiscsak lekanyarodtam megnézni a fekete homokos tengerpartot nagy hullámokkal, amik nem rég el is nyeltek egy kínai turistát (ez így ki volt írva). Valahol egy repülöroncsot is meg lehetett volna tekinteni, de mivel 4 km-t kellett volna érte sétálni oda-vissza, esett és még az is kiábrándított, hogy hosszú tömött sorokban meneteltek arrafelé a turisták, inkább kihagytam. Pedig erröl komolyan azt hittem, csak én tudok..

Vík egyébként nagyon szép helyen van, plusz pontot is érdemel, mert van szupermarket meg sportbolt, ahol végre vettem egy kesztyüt. Itt található az egyik legszebbnek kikiáltott kempinghely is. A probléma csak az volt, hogy a kb. 10 km-es szakaszon földút vezet, nekem meg nem 4 kerékmeghajtásos az autóm, ezért erre nincs biztosítás, pláne, hogy szokásomhoz híven nekem csak az alap van. Mindenestre megpróbáltam egy darabon, de jött volna egy elég meredek emelkedö, úgyhogy feladtam és maradtam a "városi" kempingben. Ezt elég sokan is erték, mert alig találtam sátorhelyet. Többet ide nem. Ráadásul sátorállítás közben többször majdnem elvitte az egészet a szél. 

Ma elég sokat autóztam. ÉS NEM ESETT. Egyszer sem! Megintcsak földútra merészkedtem, de csak röviden, hogy megtekinthessem a Fljadrárgljúfur szurdokot, ami még a jégkorszakból maradt. 

Azért itt is elrejtettek 1-2 foss-t. Ez nagyoon tetszett, kivételesen megérte a földút. Ismét foss következett, a Svartifoss, de ez nem nyügözött le annyira. Ezután gleccsereket néztem. A Vatnajökull a világ 3. legnagyobb gleccsere (az elsö kettö az Északi-sarkon valamint Grönlandon található). Ismét földút jött. Most a feléig bírtam, aztán leparkoltam inkább az út szélén, és ismét sétáltam. Ennyire közelröl még sosem láttam gleccsert. 

De már az idáig vezetö autóút is érdekes volt, nagyjából a semmi közepén, aztán egyszercsak ott a bazi nagy gleccser. Egyébként most a lábánál éjszakázok. Még elautóztam a Jökulsárlón gleccsertóhoz, aztán már csak visszafelé galadok, a tó a legkeletibb pont, ahol jártam. A gleccsertó is bekerült a kedvencek közé. Szerintem ilyen máshol nem nagyon van. Egy tóban úszkálnak jégdarabok. Valamint fókák. Nem is egy.

A világ végén

Szombaton ismét bicikliztünk Patrikkal, egészen a Vinö nevü helyig. A nevével ellentétben, ami borszigetet jelent, egy darab borral nem találkoztunk, de még csak nyitva levö kávézóval sem. A sziget a Hjälmaren nevü tóban van, ugyanaz a tó, ami Örebrónál kezdödik. Idáig kb. 35 km az út, azaz oda-vissza 70 km. Ennyit már úgy öt éve nem biciklizten egyszerre. Pláne nem ilyen gyorsan. A szigetre egy komppal mentünk át, ami autókat is szállít. Végül visszafelé ebédeltünk egy helyen, ahol a szokás szerint én lazacot ettem. Mire hazaértünk, én úgy elfáradtem, hogy egy órát csak feküdtem a földön. De összességében nagyon jó volt.

Az, hogy jelenleg hol vagyok, talán még több embert meg fog lepni, mint a Libanon. Ennek leginkább az az oka, hogy számomra is kb. másfél hete lett biztos, hogy idejövök. Van most egy hét szabadságom, Izlandra pedig mindig el szerettem volna jutni, a repjegyek pedig egész jó áron voltak. Hát így kerültem ide. Ja, és szigorúan sátrazás. Ami az izlandi "nyárban" azért annyira nem egyszerü. Az egy dolog, hogy éjjel max. 10 fok van (szerintem inkább fele ennyi), de meg kell találni a sátorállításhoz és -bontáshoz azt a 15 perces idöintervallumot, amikor nem esik.

De vissza az elejére. Reykjavikba érkeztem vasárnap délután. Rögtön a reptérröl béreltem autót. Ezúttal egy Kia Riot. Dieseles és 6 sebességes, aminek itt Izlandon, ahol a legmagasabb sebességhatár 90 km/h, nem tudom, mennyi értelme van. Sétálgattam egy kicsit Reykjavikban, aminek olyan a hangulata, mintha mindig karácsony lenne. Megnéztem az operaházat meg a híres templomot, illetve vettem egy gázpalackot fözéshez. Találtam egy hipszteres kajáldát is, ahol megkostóltam a tradicionális izlandi báránylevest (én nem tudtam, hogy tradicionális, de ök igy hirdették). Egyébként vicces egy ország ez, ha jól tudom, összesen 330.000-en laknak itt és ebböl 120.00 lakik a fövárosban. Viszont évente olyan kétmillió turista érkezik ide. Lassan este is lett, kerestem egy kempinget a várostól nem messze. Természetesen ismét elkezdett esni az esö. A tulajdonos aggódva meg is kérdezte, hogy biztos vagyok-e én ebben és, hogy vízálló-e a sátram. Mondjuk én voltam az egyetlen sátorozó, a többi 3 lakókocsi volt. Túléltem, nem áztam be, nem fáztam, de nem is aludtam, mert egész éjjel esett az esö. 

Másnap elindultam felfedezni Délt a "Golden Circle"-nek nevezett útvonalon. Elörejelzem, hogy az összes izlandi elnevezés kimondhatatlan. Elsöként a Thingvellir nevü nemzeti parkban álltam meg. Itt ült össze Izland elsö parlamentje, az Altingi 900 körül. Hogy miért pont itt, az rejtély. A nemzeti park két tektonikai lemez határán fekszik, így van egy marha nagy hasadék, amiben lehet sétálni. 

Meg persze vízesések. Amiböl Izlandon rengeteg van. Eddig háromnál járok. Itt található az Oxárfoss meg még egy másik, aminek nem emlékszem a nevére. Ezek után továbbautóztam a Geysirhez. Ugyanis erröl a gejzírröl nevezték el a világ összes többi gejzírét. Fénykorában olyan 170 m magasra is fellött, de mostmár megunta, nem szokott kitörni, csak bugyog. Viszont van mellette a Stokkúr, ami 10 percenként kitör olyan 70 m magasra. Minden alkalommal minimum 50-en körbeállják és egy áááá-val kísérik a produkciót.

Stokkurt nem kell csalogatni szappannal, mint ahogyan azt Új-Zélandon tették egy hasonló gejzír esetében. Innen autóztam tovább a Gullfoss vízeséshez. Az úton el kezdett zuhogni az esö, alig láttam valamit, még jó hogy nincs sok autó, csak birkák meg a méltán cuki izlandi lovak. A Gullfoss méreteiben a Niagarával vetekszik, csak ez valahogy sokkal természetesebben hat. Talán ez volt eddig a legszebb. 

Innen még beugrottam a Secret Lagoon fürdöbe, ami a nevétöl eltéröen annyira nem secret, mert elég sokan megtalálták. Ez egy természetes termálmedence, azaz az alján kavicsok vannak, körülötte meg fü. Úgy gondoltam, inkább erre nevezek be, mint a 10-szer ennyibe kerülö világhíres Blue Lagoonra, ami nagyjából ugyanezt tudja, csak nagyobb. A kempinghelyem innen már csak 15 percre volt (ha nem számítjuk, hogy elmentem mellette, ezért vissza kellett fordulnom).