A sötét oldal

Már egy hete abban a szerencsében részesülök, hogy Lindesberg csodálatos városában dolgozhatok. Egészen máig csak sötétben voltam ott, de ma megtekinthettem világosban is, mert mint kiderült péntekenként csak 1-ig kell dolgozni (ennek még lesz hátulütője is). Hát, azt kell, hogy mondjam, sötétben jobban tetszett. Meg amúgy is, a délutáni világosságot teljes egészében a buszon töltöttem. A reggeli fél 7-es busz mindig késik legalább 10 percet, így a fél 8-as megbeszélésről rendszeresen én is elkések, ami kicsit ciki, mert mindenki láthatja ezt. Úgy tűnik, így péntekre azért belejött a busz is meg én is, mert kivételesen reggel a busz nem késett, én meg nem akartam a nap minden percében elaludni.

Ennek a képnek semmi köze nincs a bejegyzéshez, de gondoltam, különben olyan üres lenne. Természetesen az IKEA-ban készült a kép és a cápát nem vettem meg. 

Hétfőn reggel volt egy kb. 10 perces információs megbeszélésem a titkárnővel, ami mindenre kiterjedt, csak pl. arra nem, hogy keddenként a pénteki rövid nap fejében délután 6-ig kell dolgozni (az általános 4 helyett). Ez számomra kedden 4-kor derült ki, úgyhogy elég csalódott lettem. 4-től 6-ig jó svéd szokás szerint megbeszélés van (természetesen fikával). Most egy olyan témáról volt szó, amihez nekem pl. abszolút semmi közöm nem volt, szerintem hasznosabb lett volna, ha megnézünk egy filmet. Akkor abból esetleg emlékeznék is valamire. Maga a prezentáció már negyed 6-kor véget ért, gondoltam, hogy akkor kész, mehetünk haza, de neeeem! Itt az a szokás, hogy ha 6-ig kell tartani a megbeszélést, akkor 6-ig ott ülnek, és elkezdtek valami még kevésbé releváns dologról beszélni. De pontban 18.00-kor, a mondat közepén abbahagyják, kiesik kezükből a kanál és lelépnek. Ezen még mindig ámulok, hogy hogy csinálják. A buszom elvileg 6.15-kor ment volna, de sikerült elnéznem 5 perccel, és akkor természetesen nem késett. A következő járat egy vonat volt több, mint egy óra múlva. Viszont a vonatállomás máshol van, mint a busz, de mivel előtte Lindesberget csak sötétben láttam, így fogalmam nem volt, hogy merre induljak. A telefonomat meg a megbeszélés alatt lemerítettem, mert valamivel el kellett ütni az időt. Az utcán abszolút senki nem volt, a boltok zárva, úgyhogy gondoltam, akkor elindulok valamelyik irányba, aztán majd lesz valami. Végül találtam egy benzinkutat, ahol egy ember tankolta az autóját, úgyhogy lecsaptam rá, és megtudtam tőle, hogy totál ellenkező irányba sétáltam, mint kellett volna, de volt olyan aranyos, hogy elfuvarozott a vonathoz (most felmerülhet a kérdés, hogy jujj, beültem egy ismeretlen autójába, de egyrészt nem nagyon volt más választásom, másrészt meg volt nála gyerek - az jó jel, nem?).

Itt kiderült, hogy nincs vonatállomás, mert átépítik, így nem lehetett melegedni sehol, plusz kiírták, hogy a vonatomat törölték, és helyette busz van. Ezen a ponton már nem bírtam röhögés nélkül. Amíg vártam a buszra, végül találtam egy kebabos embert, úgyhogy ide ültem be melegedni, meg beszélgetni vele. A busz időben megjelent, viszont ismeretlen okokból még 15 percet állt, csak hogy még izgisebb legyen. Este fél 9-re értem haza... 

Egy másik meglepetés akkor ért, mikor Alison (az a néni, aki egyszer vasárnap templom után meghívott Örebroban magához ebédelni) egyszer csak megjelent az osztályon, mint gyógytornász. Nagyon megörültünk egymásnak, úgyhogy most én hívtam meg ebédelni. Erre ő meg ma váratlanul beállított az orvosi szobába egy karácsonyi ajándékkal. Úgyhogy azt hiszem, megint bővült a 60 feletti skandináv barátaim köre (meglepően sok ilyen van).

Ja igen, maga a sebészet nem nagy durranás, itt valahogy még kevésbé foglalkoznak az emberrel, mint a pszichiátrián. Mikor megkérdeztem, ki a mentorom, a válasz az volt, hogy hát mindenki (azaz senki). Viszont vak vezet világtalant alapon a másik, osztályon lévő "alorvos" segített. A főorvosok mintha arra alapoznának, hogy én majd úgy megsejtem a különböző rutinokat, anélkül, hogy bárki informálna. Amúgy úgy tűnik, mindenkinek névreszóló kórházi telefonja van, csak nekem nem, de gondoltam, addig jó, amíg nem akar senki telefonon hívni, úgyhogy egyelőre nem forszíroztam a dolgot. 

Holnap megyek Stockholmba megnézni a világító szarvasokat meg az ajándékot osztogató polipot, amit még 2011-ben láttam, de azóta áhítozom érte.

Elő a szikével!

Pénteken szabadultam a pszichiátriáról! Vége! VÉGE! Hát igen, annyira nem sajnálom. Bár Marokkóból hazatérve két hétig egy másik (zárt)osztályon voltam, ahol alkoholisták és drogfüggők voltak. Itt sokkal nyugisabb volt a helyzet. Kaptam egy mentort, aki úgy tűnt, mint aki folyamatosan alszik, és olyan monoton hangon beszélt, hogy alig értettem. Így csak onnan tudtam, hogy nekem mondott valamit, hogy a mondat végén rám nézett és csönd volt. Néha a másik főorvos is a mentoromnak tekintette magát, és velem diktáltatta le a betegekkel való beszélgetését. Ő egy szomáliai néni volt, aki olyan ruhákba és fejkendőkben járkált, mintha Afrikában lenne, csak magára húzott egy köpenyt. Szóval vicces volt. 

Magán az osztályon nem sok időt töltöttem, mert heti kétszer ügyeletben voltam. Ebből az egyik esti ügyelet volt, amikor 12-től este 9-ig kell dolgozni. Mivel fél 5-ig tart a normális munkaidő, így utána minden egyéb orvos hazament, és olyankor én voltam az egyetlen orvos az egész klinikán. Nem volt stresszes kicsit se. 

Holnaptól egy Lindesberg nevű helyen kezdek a sebészeten, ami Örebrótól egy 40 perces buszút, így kb. fél 6-kor kelhetek. De legalább nem pszichiátria, és lesz időm végre az élet dolgairól elmélkedni. Vagy aludni, na az még valószínűbb.

Legalább a Mikulást nem spórolták meg Örebróból, ha már a karácsonyi vásárt igen

Közben sikerült teljesíteni a svéd jogi kurzust is, így azt hiszem, most már nagyobb szakértője vagyok a svéd alkotmánynak, mint a magyarnak (na jó, annak azt hiszem sosem voltam). 

Itt Svédországban úgy tűnk az a divat, hogy világító papírcsillagokat tesznek ki az ablakokba karácsonykor, úgyhogy gondoltam, ilyen nekem is kell. Miután pár hét elteltével eljutottam odáig, hogy lemossam valamelyik jótevőm által az ablakomra dobott tojás maradékát, felinstalláltam a csillagokat is, úgyhogy most már nagyon svédnek érzem magam. Ha már adventi naptárat nem sikerült beszereznem (mert sosem létezett/ elfogyott/ likvidálták valamilyen biztonsági megfontolásból). 

Egyébként ma van Szent Lucia (Luca?) napja, ami itt valami nagy dolog. Fehér ruhás lányok járkálnak körbe mindenfelé a fejükön egy koszorúval, amin gyertyák égnek (persze svédeknél fő a biztonság, úgyhogy vagy plüss gyertyákkal vagy lámpagyertyákkal) és közben énekelnek. A városban is előfordultak, de én a templomban tekintettem meg őket. 

Most túl sok minden egyébről nem tudok beszámolni, de mint ahogy már meg lettem dicsérve korábban, állítólag ügyesen írok a semmiről is.

Mamma Africa

Lehet, hogy a most következő bejegyzés párakat meg fog lepni. Szóval a lényeg, hogy 2 héttel ezelőtt volt szerencsém eltölteni Marokkóban egy hetet. Az egész úgy indult, hogy két éve találkoztam Dásával Szlovákiából, mikor Portugáliában voltam egy cseregyakorlaton. Akkor ott kipróbáltuk a szörfözést, és eléggé . Azóta mindig beszéltük, hogy jó lenne majd valahol ezt folytatni. Aztán egyszer csak 2-3 hónapja feldobta, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele Marokkóba szörfözni. Hát volt. :)

Így jutottam el Afrikába először életemben kb. 10 másik cseh résztvevővel (mivel csehek szervezték) és Dásával. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kb. 4 cseh szörfös kitalálta, hogy szörftáborokat szerveznek Marokkóba, és ismerettségi alapon lehet hozzájuk csatlakozni. Ehhez képest meglepően jól megszervezték az egészet, viszont így olyan hangulata volt az egésznek, mintha tényleg csak barátokkal töltenénk az időt. 

Oslóból találtam egy direkt járatot Agadirba, úgyhogy péntek éjjel 1-kor indultam a busszal Örebróból. A repülőút kb. 5 órás volt és ez alatt szembesültem először azzal, hogy nem tudok gyakorlatilag semmit Marokkóról. Egyszer csak az út vége felé megjelentek alattam hegyek. Nagyon nagy hegyek. Mint később kiderült ez az Atlasz-hegység volt. 

Általában azért mielőtt elindulnék egy új helyre, valamennyire fel szoktam készülni. Hát ez most nem így volt, úgyhogy szinte meglepődtem, hogy Afrikában vagyok. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hol leszek az elkövetkezendő egy hétben és hogy fogok oda eljutni a reptérről. Szerencsére mire leszálltam, már kaptam is egy SMS-t, hogy egy Thomas nevű, narancssárga nadrágos egyén fog felvenni, de kicsit késik. Előbb-utóbb valóban megjelent (bár az arab taxisok is nagyon szívesen elvittek volna) egy kis Dacia kocsival, amiben több volt a homok mint a nem. Közben az is kiderült, hogy Agadirtól egy órányira levő Taghazout nevű faluban leszünk. Már az odáig vezető útról is lehetne egy tanulmányt írni. Afrikában kicsit szabadosan értelmezik a közlekedési szabályokat, leginkább nincsenek. Az úton a biciklitől kezdve, a lovaskocsin át, a rogyásig megrakott teherautóig minden megtalálható egyszerre, van hogy mindez egymás mellett, egy sávban. 

Dását ott találtam az apartmanunkban éppen alvó állapotban, de a kedvemért felkelt és elmentünk vacsorázni Hassan éttermébe, ahol kb. csak omlettet lehetett kapni, de azt különböző variációkban. Mondjuk evőeszközt elfelejtett hozzá adni Hassan, de hát megbocsájtható. Kértem egy narancslevet, aztán meglepődtem, hogy frissen facsart. Itt Marokkóban csak ilyen formában lehet kapni. 

Az apartmanunk egy 3 szintes ház volt, ketten voltunk egy szobában, ami két ágyból és egy ablakból állt, de szerintem ez így volt tökéletes. Itt az a szokás, hogy mikor építenek egy házat, nem tesznek rá tett, mert ha nincs befejezve, akkor nem kell utána adót fizetni. Így a mi házunk is egy tetőteraszban végződött, ahol az esték és reggelek nagy részét töltöttük.

Tagazhout egyébként Marokkó egyik legismertebb szörfös helye, így mindenhonnan érkeznek ide. Ennek ellenére szerencsére infrastrukturálisan még nem igazán fejlődtek, így abszolút nincs turisztikai hangulata a helynek, inkább olyan hippi.

Reggelente a menő szörfösök hajnali fél 7-kor elmentek felmérni a terepet, aztán 9-re visszajöttek reggelit csinálni nekünk, ami általában helyi kör alakú pita szerű kenyérből, avocado krémből és egyéb zöldségekből állt az elmaradhatatlan mentateával. Mindenhol ezt isszák, friss zöld-tea és mentalevél keveréke. Általában mellékelnek hozzá egy akkora kockacukrot, ami 8 normál kis kockacukornak felel meg.

Mi Dásával 4 napot szörföztünk (a többiek több napot maradtak), de minden alkalommal max. 2 órát. A szörf eléggé fárasztó egy sport, gyakorlatilag az ember örül, ha fel tud rajta állni, szóval ne ilyen csőhullámban képzeljetek el, mint a filmekben. A lényege, hogy a deszkán fekve, ha jön a hullám, evezni kell, mint az állat, és a megfelelő pillanatban fel kell pattanni. Viszont az nagyon jó érzés, mikor mindez sikerül. A parton mindig megkörnyékezett minket egy tevés ember, aki próbált elcsábítani a tevegelésre, de szegény mindig le lett pattintva. 

Mikor nem voltak jók a hullámok, akkor kirándulásokat tettünk. Ebből az egyik az volt, amikor elautóztunk Marrakech-be a már említett Atlasz-hegységen keresztül. Ez olyan 7 órás út volt. Visszafele csak 4-5, mert autópályán jöttünk. A hegyek tényleg nagyon jól néztek ki, láttunk berber házakat is, amiket az őslakosok építenek a hegyek falában. A legmagasabb pont, ahol voltunk 2100 m volt, ennek tiszteletére ittunk is egy mentateát a helyszínen. Na ott elég hideg volt.

Marrakech-ben csak és kizárólag a bazárt tekintettük meg. Voltam már egyszer Isztambulban bazárban, valami olyasmire számítottam. Hát ez olyan 10-szer akkora volt. Azt hittük, hogy sosem fogunk kitalálni belőle. És természetesen mindennek az ára relatív. Úgyhogy az alkudozás végén a vevő is elégedett, hogy mennyivel olcsóbban vette meg az adott dolgot az eredeti áránál, az eladó meg azért mert nyilvánvalóan még így is átvágta a vevőt. Mindenesetre vettem egy autentikus bőrtáskát. Itt már üzemszerűen árulták 3 dirhamért a facsart narancsot (kb. 90 forint). 

A másik kirándulásunk a Paradise Valley nevű kanyonba vezetett. Hát mit mondjak, elég jól nézett ki. Olyan oázis hangulata volt a dolognak. Nagy sziklák között kis tavacskák, mindez pálmafákkal. Ugráltunk olyan 5 méterről a jéghideg vízbe. Itt is vacsoráztunk. Tipikus marokkói kaját, ami a tádzsim névre hallgat. Kicsit olyan lecsó jellegű dolog, amit egy speckó edényben főznek.

A macskák elmaradhatatlan tartozékai az összes "étteremnek" és úgy általában mindennek. Még a reptéren is szabadon mászkáltak csak úgy. Egyébként Marokkóban minden rendkívül olcsó (pláne ha még alkudozol is), kivéve persze a reptéren, ahol még Svédországnál is drágább volt minden, úgyhogy először gondoltam, majd jól megebédelek a maradék marokkói pénzemből, ami mint kiderült szűkösen volt elég egy kb. 3 napos szendvicsre. 

Nyilvánvalóan még oldalakat tudnék írni, de most inkább nem. Ha valakit bővebben érdekelnek a képek, akkor itt megtekinthetőek vagy a facebookon. Marokkót meg csak ajánlani tudom!

Szombat reggel az indulás előtt még utoljára elmerültem az óceánban, kivételesen neoprén öltözet nélkül, aztán kivittek a reptérre, ahonnan repültem vissza Osloba. Nem hagyhattam ki, hogy ne töltsek ismét egy éjszakát Oslo repterén, mivel másnap indult a buszom Örebroba. Eddig úgy 4-5-ször már biztos aludtam itt, valahogy sosem sikerül úgy átmenni Oslon, hogy ezt megspóroljam. Gondoltam, hogy legalább itt hasznát veszem a hálózsákomnak, ha már egész Marokkót megjárta úgy, hogy nem került felhasználásra. Úgyhogy szépen megágyaztam magamnak a földön, magamra akasztottam a hátizsák kantárját, és igyekeztem aludni. Úgy tűnik már kiment a divatból ez a reptéri földön-alvás mert én voltam az egyetlen. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen vicces svéd orvosként a reptéren csövezni. 

Gnosjö

Az elmúlt hétvégén volt szerencsém Gnosjö-be ellátogatni, ami Svédország Småland nevű részén található, ahol állítólag nagyon érthetetlen akcentussal beszélnek az emberek. Szerencsére ezt nem tapasztaltam, viszont nagyon szép volt a hely. 

Az egész úgy indult, hogy péntek reggel kaptam egy SMS-t Hulda-tól (akit az itteni templomból ismerek), hogy nincs-e kedvem elmenni vele egy konferenciára. Gondoltam, miért ne. Végül is csak másnap indultunk a csupán 3 órányira lévő helyre. Hulda szombat reggel 7-kor vett fel kocsival, mint később kiderült, az után, hogy reggel fél 5-kor ő elindult Stockholmból, ahol a nővérétől felvette az autót. Ez egy OM konferencia volt, ami egy missziós szervezet, meglepő módon erről is szólt. A fő előadó egy szingapúri pasas volt, meg még volt több külföldi önkéntes is, így az általános svéd rendezvényekkel ellentétben, kivételesen volt az egészben úgy valami élet. Tulajdonképpen egészen motiválólag hatott.

Szerintem azért érdekes, hogy egy ilyen rendkívül kicsi templomból (amiről nem hiszem, hogy amúgy sokan tudnának itt) küldenek ki egy csomó misszionáriust mindenhova. Később az is kiderült, hogy Hulda anyukája konkrétan ebből a kis városból származik, ebből következően, mindenki ismerte őt. Kicsit olyan érzés volt, mint szarvasi rokonokkal végigmenni Szarvas utcáin, amikor fél percenként le kell állni beszélni valami ismerőssel. Így én is mindig be lettem mutatva, úgyhogy én voltam az egzotikus magyar (egyébként általában németnek vagy hollandnak gondolnak a nevem alapján, vagy indiainak, mert valószínűleg rosszul ejtem ki az "Ungern"-t és sokszor Indiának értik).

Hulda sztorija is elég érdekes, az anyukája svéd, az apukája pedig szudáni. Ők éppen jelenleg Egyiptomban misszionáriuskodnak.

Este úgy volt, hogy a templomban alszunk matracon, amikor ismét megtörtént, ami velem valahogy elég gyakran megtörténik, hogy utolsó pillanatban egy néni felajánlotta, hogy aludhatnánk nála, mert akiket eredetileg kellett volna elszállásolnia, azok nem jöttek. Úgyhogy ismét sikerült véletlenül egy ismeretlen néninél aludni, aki nagyon cuki volt. 

Másnap ő fuvarozott vissza a templomhoz, aztán elmentünk vele ebédelni is egy helyi étterembe, meg körülnézni a környéken. A menüt, amit az étteremben kértem sikerült teljesen félreértelmeznem és a várt krumplikrottes, szószos natúr sertésszelet helyett valami olyat kaptam, amit jobb elfelejteni. Egy egész tányért beterítő leginkább tócsnira hasonlító képződményen volt pár bacon szelet az elmaradhatatlan lingon lekvárral. Rettentően zsíros volt az egész. Ha valaki ismer, tudja, hogy én aztán tényleg mindent megeszek, de ez kifogott rajtam. Ekkorát még svéd kajában nem csalódtam, és ennyit még pár darab bacon szeletért sem fizettem. 

Ez egy kibérelhető tóparti szauna.

Délutánfele visszaindultunk Örebroba Huldával, de közben még beugrottunk egy ismerős nénihez (mármint nyilván az ő részéről ismerős, nem az enyémről), aki szintén nagyon cuki volt. 

Az út további részében még meg akartuk tekinteni Hulda szerint Svédország legjobb McDonald's-át, ahol a legjobbak a hamburgerek. Mondjuk szerintem, ha egy dolgot kéne mondani, ami mindenhol ugyanolyan, akkor én a McDonald's-ot mondanám. Úgyhogy Motala-nál lekanyarodtunk az autópályáról megkeresni a legcsodálatosabb McDonald's-ot, ami jól elbújt, mert még GPS-szel is legalább fél órát kerestük, mire megtaláltuk a jelenleg éppen nem üzemelő drágaságot. De legalább volt egy felettébb vicces kitérőnk.

Örebro-Göteborg-Örebro-Stockholm-Örebro

Azt hiszem, ennyire mint most, még sosem maradt le a blogírással. Sorry for that. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy kb. két hete Tiqulo és Zsófi megtisztelő látogatásában részesültem. A másik pedig a maga a pszichiátria, ahol eddig nem túl fényes a karrier, amit befutottam. Mondhatjuk, hogy borzalmas, úgyhogy nem csak blogíráshoz nem volt kedvem, hanem úgy semmi máshoz sem. Ugye már írtam az előzőekben a szituációról a kedves "mentorommal". Na ő két hete majdnem írt rólam valami fegyelminek megfelelő jelentést, mert nem voltam az osztályon, hanem elmentem az úgymond kötelező előadásra. Mint kiderült a nyelvtanárom elmondásából (aki kb. mindenkit ismer), ez a drága ember szereti kipécézni a kipécézhetőeket, és hát én ebben sosem voltam túl jó, úgyhogy engem könnyen meg lehet törni, ami neki sikerült is. Az is ismeretes vele kapcsolatban, hogy úgy általában lenézi a nőket (meg mindenkit, aki nem saját maga). Az ominózus eset után szerencsére elment szabadságra, úgyhogy volt egy kevésbé stresszes hetem, amit csak az árnyékolt be, hogy totál egyedül voltam az osztályon (a helyettes főorvost leszámítva), mert a koszovói lány is lelépett két hétre. Meg mondjuk a nővérek sem éppen a kedvességükről híresek. A drága főnök tegnap visszatért, azóta úgy kb. keresztülnéz rajtam és csak akkor szól hozzám, ha muszáj. De ez kölcsönös. De már csak másfél hetet kell lehúznom vele, juhé! Na a pszichiátriáról ennyit. Még azért bízom abban, hogy tudom, a zártosztály melyik oldalán állok. 

Kisebb átvezetésnek itt van egy csodálatos dal Örebro fantasztikusságáról, amit Zsófi talált meg:

Szóval, hogy valami jóról is szó essék itt, tudtotokra adom, hogy mik történtek Tiqulo és Zsófi ittléte alatt. Göteborgban találkoztunk az egyik pénteken, ahol egész vasárnapig maradtunk. Az Airbnb segítségével szálltunk meg, ami egy szervezet, amin keresztül privát emberek adják ki a kéglijüket olcsóbban, mintha szállodába kéne menni. Így otthonosan lehet lakni totál ismeretlennél, úgy, hogy ő nincs ott (általában). Göteborgban megnéztük a hajómúzeumot, ahol ijesztő bábemberekkel találkoztunk, meg jártunk tengeralattjáróban (na ugye, hogy nem jártatok még tengeralattjáróban :) ). Zsófi még azt is kipróbálta, hogy befér-e a rakétakilövő lyukba (befért).

Ezután elmentünk hajózni a helyi bkv-hajóval Göteborg szigetei közé (Southern Archipelago), ami nagyon élvezetes volt. 

A szigetekről azt kell tudni, hogy nem járnak rajta autók, csak ilyen háromkerekű motoros járművek, és mindegyikhez csatlakozik egy szerintem nem túl praktikus lapos plató. A hajóról nem sikerült annál a szigetnél leszállni, ahol gondoltuk, mert olyan gyors volt a megálló, hogy mire besoroltunk az ajtóhoz, a hajó már tovább is ment. Viszont ezért egy talán még aranyosabb és kisebb szigetre vetődtünk, mint akartunk. Hátrányként pedig így az időben nem megfelelő menetrend miatt visszafelé másfél órát hajóztunk a töksötétben. 

Engem az egész hely leginkább Norvégiára emlékeztetett (tudom, meglepő). Szóval ha hiányzik, csak el kell jönnöm Göteborgba (nem mintha sokkal közelebb lenne, mint mondjuk Oslo).

Göteborggal kapcsolatban még nagyon fontos kiemelni Tiqulo kedvéért, hogy utaztunk duplacsuklós busszal!!!

Vasárnap este visszavonatoztunk Örebroba, ahol a hétköznapokat töltöttük. Végre eljutottam én is az Örebroban lévő, Svédországban elég híres Aquaparkba, ami tényleg elég jó. Már elég sok helyen jártam, de ilyen csúszdákat még sehol nem láttam. Mindegyikben történt valami meglepő dolog. Szólt bennük a zene, össze-vissza fények voltak, és össze-vissza forgatott benne minket. Ebből következően nem is nagyon bírtam gyomorilag, és kb. minden csúszás után nagymamát játszottam és megpihentem egy 15 percre a pezsgőfürdőben. Egyik nap megnéztünk egy svéd filmművészeti alkotást is, a témában érdekelteknek ajánlom letöltésre, Kung Fury a címe és hát, olyan svéd. Többet nem is fűznék hozzá. Gondoltam, a grillezést a tónál nem hagyhatom ki a programból, úgyhogy megvolt a fagyban és sötétben grillezés is. 

Következő hét pénteken már mentünk is Stockholmba, ahol Tiquloval részesülhettünk egy koncertélményben, amire már kb. júliusban megvettük a jegyet. Az izlandi Of monsters and men nevezetű együttesről van szó. Ilyen:

Előttük a Mammút nevű szintén izlandi zenekar játszott, ami szintén jó, de sajnos lemaradtam róla, mert én későbbi vonattal tudtam csak eljönni Örebroból. A koncertre érkezvén két meglepő dolgot tapasztaltam. Az egyik, hogy várakozásommal ellentétben nem egy nagy aréna várt, hanem egy sörsátorra emlékeztető valami, amiben rengeteg ember zsúfolódott össze (és mi van a sévdek száméra oly fontos személyes térrel??) és persze a svédek nem éppen alacsony emberek.. A másik, hogy a koncert bejáratánál füldugót árultak. Ezt nem igazán tudtam mire vélni, de láttam olyat, aki tényleg használta a koncert alatt. Vajon akkor miért jár koncertre...? Ha valaki tudja a magyarázatot, ne tartsa magában.

Szombat-vasárnap csak úgy járkáltunk Stockholmban, ami továbbra is eléggé szép. Sajnos a kirakatos-plüsspolipot, amit egyszer karácsony táján láttam az egyik üzlet kirakatánál láttam ajándékokat rakosgatni, sajnos nem sikerült megtalálnunk, de helyette láttunk terrier-találkozót, ami során sok ember sok terriert sétáltatott láthatósági mellényben. Úgy látszik, ez a kutyaklub valami helyi szokás, mert azóta Örebroban is láttam ilyet csak más típusú ebbel.

Ha valakinek a képmennyiség nem elégítette volna ki az éhségét, akkor itt található még több.

Levelek a zártosztályról

Hétfőn megkezdődött pályafutásom a pszichiátrián Örebroban. Először is a helyi titkárnő (vagy valami hasonló) felszerelt minket mindenféle tudnivalóval, kulccsal és egy kis fekete szerkezettel, amin van egy gomb. Gondoltam, ez valami hívóféleség, ezért megkérdeztem, hogy ha hívnak, akkor hová kell mennem. Nem nagyon értette a kérdést, mint később kiderült, azért, mert a szerkezetet nekem kell megnyomni, hogyha netán éppen rámtámadni készülne egy beteg. Biztató. 

Így második nap vége felé jöttem, rá, hogy nem véletlenül minden ajtó csak kulccsal vagy kártyával nyílik, mivel a zárt osztályon vagyok. Szóval bele a sűrűjébe. Egy másik lányt is ide száműztek velem együtt. Ő alapvetően koszovoi, de Svédországban lakik, viszont Romániában tanult. Szóval pár hónapja végzett, és ez az első munkahelye. Kicsit megsajnáltam. Viszont azért azt se gondoltam volna, hogy lesz valaki, akinek még nálam is kevesebb tapasztalata van. 

Hétfőn reggel volt egy két órás vizit, amiről azt gondoltam, hogy akkor szépen körbejárkálunk, de valójában csak ültünk egy szobában és végigbeszéltük az összes bent fekvő beteget. Ekkor találkoztam a főorvos és egyben mentorral, egy jeruzsálemi palesztín pasas, aki eddig nem tett túl jó benyomást. Imád kérdezgetni mindenfélét, amire persze nem tudok válaszolni. A helyzet kísértetiesen hasonlít az otthoni hatodéves gyakorlataimra. Meg úgy szokott "viccelődni", amit mondjuk én inkább másképp neveznék, de hagyjuk. Egyébként olyan Dr Csernus típusú pszichiátert képzeljetek el, csak kicsit idősebb kiadásban. Szerintem sokat elárul róla, hogy a szobájában lévő számítógép háttérképéről ő maga mosolyog vissza. Mikor meséltem a nyelvtanárnéninknek, hogy ki a mentorom, kb. az volt a válasza, hogy "jajj, szegény" (mivel ő ismer kb. minden nem svéd orvost).

Ja, és van még egy miénkhez hasonló státuszú fiú, aki már pár hetet lehúzott itt, na rajta látszik is.

Természetesen mi kapjuk a kulimunkákat a koszovi lánnyal és az említett fiúval, mint pl. zárójelentések írása olyan betegekről akikkel soha nem találkoztam. Persze úgy, hogy se a számítógépes rendszerbe, sem a helyi rutinokba nem nyújtott bevezetést senki. Úgyhogy kifejezetten érdekes a helyzet. De már csak 3 hét és utána átmegyek egy másik osztályra. 

Egyébként van valami egzotikája annak, amikor egy pszichiáter a reggeli meetingen a "Száll a kakukk a fészkére" c. filmből idéz. 

Szerdán nézhettünk elektrosokk-terápiát. Igen, ez továbbra is létezik, csak kicsit enyhébb formában, altatásban. Természetesen a mi főorvosunk a szakértője a témának. Ki más... Hát nem győzött meg. Szerintem bármennyit is fejlődött a dolog, továbbra is elég drasztikus módszer. 

Csütörtökön éjjel már ügyeletben voltam, de csak mint másodhegedűs, így bevezetésként. Elég nagy az orvoshiány a pszichiátrián (vajon miért), ezért próbálják minél gyorsabban felhúzni az ideérkező orvosokat, hogy aztán tudjanak egyedül ügyelni. Valahogy ez a pszichiátria ügyelet elég érdekes, gyakorlatilag "akut beszélgetés" az arra rászorulókkal. Kicsit hiányzott, hogy a gyakorlatban történjen valami. Végül magamat is meglepve (mert általában egyáltalán nem tudok idegen helyeken aludni) sikerült kb. 3 órát aludni. Annyira kis cukin berendezett szoba volt, hogy itt még én sem állhattam meg, hogy ne aludjak. Aztán persze itthon így másnap már abszolút nem sikerült ezt a tevékenységet folytatni. 

Mindenesetre inkább vagyok egy éjjeli ügyeletben, mert akkor legalább a másnap szabad, és így egy nappal kevesebbet kell látnom Dr. Csernust. 

Az ügyeleti szoba.

This is the beginning of a beautiful friendship

Városi gyerek leszek. Lakáslokalizáció szempontjából mondjuk eddig is az voltam, de most munkahelyileg is az leszek hétfőtől. Fájó szívvel búcsút vettünk egymástól Kumlával pénteken. Wow, több mint fél évet töltöttem ott. Hétfőn kezdek a pszichiátrián Örebroban. Nem tudom, azt ki kell-e hangsúlyoznom, hogy mint orvos. Bár ki tudja, ez lehet, hogy időközben majd változik. Mindenesetre azt hiszem, tartalmas bejegyzésekre lehet számítani.

Mint már írtam, az elmúlt két hétben a másik részlegen voltam, nem ott ahol előtte, mivel hely hiányában át lettünk telepítve Ahmeddel. Az új helyen egy nagyon jó tágas szobám volt, az egyetlen apró hibája, hogy nem volt benne semmi.De még egy vizsgáló ágy sem. Helyette viszont volt benne 2 fotel meg egy doboz papírzsepi (biztos a pszichiátriára akartak felkészíteni) meg ez az 1m x 0,5 m-es remekmű:

Mivel el kellett varrni a szálakat Kumlában, így az utolsó héten szinte mindig ott voltam legalább 6-ig. Pénteken kb. 7-kor léptem ki az ajtón, mikor kiderült, hogy Lennart, a főnök is épp akkor készült hazamenni. Úgyhogy még tőle is vettem egy utolsó búcsút, sőt még meg is öleltem. Aztán azon gondolkoztam, hogy én tulajdonképpen jól el voltam itt, és nincs annyira kedvem elmenni innen. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen már meginvitáltak, és visszajöhetek, ha akarok tavasszal. 

Lehet, hogy pont jókor lépek le, mert jön a tél, ami azt jelenti, hogy minden második beteg megfázással jön. Volt egy nagyon jó élményem múlt héten, mikor szintén ezzel jött egy beteg, de felfedeztem az elég rendesen túlműködő pajzsmirigyét. Nem tudom, hogy ő örült-e jobban vagy én, de mondta, hogy örül, hogy végre valaki kitalálta, hogy miért fogyott le 20 kilót, meg hogy kíváncsi, hogy mi lesz. Mondtam, hogy hát erre én is. 

A megfázásos betegek számának növekedésével fordított arányban csökkennek a fokok Örebroban, úgyhogy reggelente már jégdarabokat kell levernem a bicikli üléséről. Természetesen a svédeknek a fűtésről is kicsit más elképzelésük van, mint már írtam, 20 fokot képzelnek ideálisnak. Viszont kihívtuk múltkor a szerelőket, mert csak 19,5 fok volt, mire aztán jöttek is pár nap múlva, és itt hagytak egy cetlit, miszerint azért van 20 fok alatt, mert a hőmérőt az ablakban tartom. Probléma megoldva. Akkor majd ha már nagyon fázom, beteszem a hőmérőt a szoba közepére, hátha lesz valami placebo hatás.

Múlt szombaton voltunk Vandával valakinek a búcsúbuliján (akivel én kb. 2-szer találkoztam és természetesen nem voltam meghívva az ominózus buliba, de hát ez Svédország). Ezek a házibulik mindig valahogy arról szólnak, hogy egy nagyon kis lakásban összegyűlnek nagyon sokan és nagyon hangosan beszélgetnek. Mikor ebből elege lett a társaságnak, átmentek egy táncolós helyre. Gondoltam, úgyse láttam még ilyet Örebroban, úgyhogy teszek egy próbát. Egész jó zene volt, és ilyen prédára vadászó, fal mellett álló 50-es férfiakból sem volt szerencsére olyan sok. 

A dolog pikantériája, hogy másnap este egy hasonló helyen voltunk, csak ott akkor épp keresztény dalokat énekeltek. Sok mindent láttam már, de ilyet egy amúgy szórakozóhelyként funkcionáló discoban még nem. 

Ma végre elmentem egy falmászóhelyre, amit azóta terveztem, mióta itt vagyok. Úgy tűnik, itt ez nem egy népszerű sport. Arra számítottam, hogy tömve lesz így szombat délután emberekkel, főleg, hogy Örebro két mászótermésből az egyik nincs nyitva szombat este. Ehhez képest én voltam az egyetlen az egész teremben. Úgyhogy senki nem zavart abban, hogy készítsek néhány pózolós képet. :)

Ez a kötél nélküli (boulder) mászást jelképező kép a menő műtősgatyámban (még Trondheimből ragadt nálam). :D

Aztán egy fél óra múltán csak megjelent a falmester (aki felügyeli a falakat) meg neki két barátja. Úgyhogy az ő jóvoltukból még kötéllel is mászhattam. Aki nem lenne jártas a témában, a köteles mászáshoz két ember kell: egy, aki biztosít a kötél egyik végén (hogy ne ess le), meg a másik, aki mászik fölfele.

Végül pedig álljon itt egy figyelemfelhívó kép. Azt mondja: "Ide abszolút tilos földimogyorót és mogyorót behozni!" Egy iskola ajtajánál lőttem a képet. Elég durva allergiások lehetnek ott, ha még a mogyoró 10 m-es körzetében sem tartózkodhatnak. Vagy lehet, hogy ez egy iskola kizárólag mogyoró-allergiások részére. Akik már a mogyoró látványától is allergiás rohamot kapnak.

Ja igen, és egy kis motiváció azoknak, akik svéd munkavállalást fontolgatnak. Sajnos Kumlába még nem futott be a hír, itt a 8+1 órás munkaidőre esküsznek inkább.

Cum la

Örebroba (is) beköszöntött az ősz. De az időjárással meg lehetünk elégedve, mert a svédek is azt mondják, hogy ennyire meleg nem szokott lenni ilyenkor (15 fok). És még az eső sem esik. Egyébként tényleg nem olyan vészes, csak reggelente szokott nagyon hideg lenni. Meg a lakásban. Nem tudom, hogy nekik a 19,5 fok az alap, és e fölé sosem megy a fűtés vagy csak szimplán nem működnek rendesen a radiátorok. (Update: közben felvilágosított a főbérlőm, hogy mindenre, erre is van törvény: nem lehet a lakásokban 20 foknál hidegebb - úgyhogy majd intézkedik). De már kitaláltam különböző praktikákat, hogy lehet felmelegedni. Pl. vasalással (akár még gőzfürdőt is lehet vele csinálni :D ). Vagy ki kell menni a hidegbe, és visszatérve már egészen hőségnek tűnik itt bent. 

Szerdán nem dolgozott senki, mert "továbbképzési napon" voltunk Örebroban, egy hotelben egész nap. A célja az volt, hogy informálják és kikérjék a véleményét a kollégáknak egy időseknek szánt Vårdcentral létesítéséről. Mindehhez meghívtak egy nagyon mély hangon beszélő nénit Göteborgból, aki már véghezvitt egy hasonló tervet és showmeneket is meghazudtoló stílusban nyomta le az egész napot. Kerek asztalok körül kellett ülnünk és ötletelnünk arról, hogy mi hogy képzeljük el ezt az egészet. Kicsit demokratikusabban működnek itt a dolgok. Az itteni előadásban is szerepelt, hogy a fika (kávészünet) mennyire fontos, és hogy náluk (Göteborgban) is kötelező fika-szünetek vannak szocializálódás céljából. Az mondjuk számomra rejtély, hogy vajon addig mit csináltak a betegek Kumlában, amíg az összes orvos Örebroban hallgatta az előadást. 

Az intézményesített almaszedés - a legtöbb almafához csatoltak egy létrát almaszezonban, hogy megkönnyítsék a szedést az arrajáróknak

Közben beneveztek egy alkotmány-kurzusra is, ahol Svédország és az egészségügy törvényeiről tanulunk. Nagyon izgis tömény jogi szövegeket svédül olvasni. Igazából megtisztelő a bizalmuk, hogy úgy gondolták, hogy majd ezt én megértem (nagyjából meglepő módon tényleg). Itt hallottam arról is, hogy nem lehet a számítógépes rendszerben csak úgy akárkinek a beteglapját megnézni, csak akit kezel az adott orvos kb. És természetesen minden egyes betegnél meg tudják nézni, hogy ki lépett be és mikor az adatlapjába. Többek közt a saját adatlapomat és a rólam szóló orvosi jegyzeteket sem nézhetem meg, mert ha épp engem nyomoznak le utána, akkor megbüntethetnek több ezer koronára. Természetesen, mivel ezt még nem tudtam és kiváncsi voltam, már rég megnéztem magam. 

Úgyhogy itt nincs olyan hogy mappákkal szaladgálnak a betegek a kórlapjaikkal. Itt nem adnak ki semmit és minden titkos. Mondjuk ez csöppet ellentétben áll azzal, hogy ha pl. beírom a nevem a google-ba, akkor nyilvánosan kiadja, hogy hol lakom (képpel mellékelve), mikor születtem, milyen autóm van (ha lenne) és mennyi az éves jövedelme átlagosan a Beatrixoknak Svédországban (ez nemtom, mire jó - "milyen jól kereső nevet válassz a gyerekednek....?"). Azt is elárulja, hogy én vagyok az egyetlen Beatrix Örebroban, juhúúú! Sőt még virágot is lehet nekem küldeni a születésnapomra, hajrá! :)

Most pénteken volt az utolsó munkanapom kedvenc Kumlámban. Illetve majdnem utolsó, mert még két hétig itt leszek, csak a másik részlegen, a vonatállomás túloldalán. Eme jeles nap alkalmából vettünk Katival és Ahmeddel egy tortát (mert úgy tűnik itt ez a szokás ilyenkor) a kollegáknak köszönetképpen. A szokásos péntek reggeli megbeszélés is elég rendhagyó volt, énekeltünk boldog szülinapot az egyik orvosnak (valaki azt terjesztette el tévesen, hogy övé a hűtőben lapuló tortánk), majd pedig meghallgattunk két klasszikus zenedarabot youtube-ról. Ezután a szülinapos Zbiegniew, aki amúgy lengyel, és mivel mindig olyan vicces, most is előadott egy történetet a magyarokról és a földönkívüliekről.

Ezt a már amúgy is élménydús pénteket megkoronáztam azzal, hogy elmentem a fogorvoshoz, mert már eléggé fájt az ínyem egy ponton. Még jó, hogy a fogorvos ott van, ahol dolgozom, úgyhogy el is intézhettem munkaidőben. Kicsit más, mint a magyar. Leginkább akkor lepődtem meg, mikor elém rakták a számlát (pedig nem privát volt). Kiderült, hogy Svédországban csak 20 éves korig biztosított a fogorvos. Viszont legalább kipróbálhattam milyen fekvő helyzetben a fogorvosi élmény. Az orvost magát úgy 2 percig láttam, a munka többi részét (még az érzéstelenítő injekciót is) egy nővér végezte. Hát, azért remélem, több ilyen élményben a közeljövőben nem lesz részem.

Hm, most képem nem nagyon van, amit csatolhatnék.. Ja de mégis, akkor be is szúrom valahova. :)

Broddetorp

Az előző hétvégét ugye annyira nem kell részletezni, mert nagyjából tudjátok, hogy házon kívül voltam. Így most egy Svédországról szóló blogba nem is tudom, mennyire etikus Magyarországról írni. :) Azért annyit mindenképpen, hogy nagyon köszi mindenkinek, akivel találkozhattam (vagy beszélhettem telefonon), és bocsi azoktól, akikkel ez idő hiányában nem annyira sikerült. A nagypapámat sikerült annyira meglepnem a be nem jelentett látogatásommal, hogy - mint utóbbi híresztelésekből értesülvén - majdnem szívinfarktust kapott, mikor meglátott. Nem gondoltam volna, hogy egy szűk 4 napba ennyi minden belefér. Sőt még egy random szülinapi party is! Úgyhogy köszi Maris, hogy épp szülinapod volt! :) Az időjárásnak is szeretném megköszönni, hogy meggondolta magát, és nem váltotta be ígéreteit, miszerint hazajövetelem alatt végig esni szándékozik.

Ezek után persze, hogy sikerült még egy kis honvágyat is összeszedni mostanra... 

Buda a lényeg, a többi nem számít! :D

A mostani hétvégén visszamentem keresztény és egyben svéd pályafutásom kezdeti színhelyére, Broddetorpba. 2 éve voltam itt először Vandával, amit eléggé ad hoc módon sikerült összehozni. Csak úgy megkérdezte, nem szeretnék-e menni vele egy hét múlva egy ilyen svéd medikus keresztény konferenciára. Hát mentem. :) (Akit bővebben érdekel a sztori, olvassa el a blog legelső bejegyzését, vagy kérdezzen :)

Aztán voltam itt tavaly is, akkor leginkább abból a célból, hogy leteszteljem, még mindig tetszik-e Svédország, ha kijönnék ide dolgozni. Idén meg már innen mentünk. Valahogy Broddetorpba menni olyan, mintha megállt volna az idő, vagy mintha visszamennék 2 évvel ezelőttbe. Mindig kb. ugyanazok az emberek jönnek, ugyanaz a forgatókönyv, ugyanaz a helyszín, ugyanaz a kaja, csak egyre szervezetlenebb. :D Még a lekonyult-fülű macska is mindig ugyanaz, aki mindig csak és kizárólag vasárnap jelenik meg a ház előtt (ez már csak egy szent macska). Kíváncsi vagyok az év további részében vajon mit csinál.

Most annyiban is különleges volt, hogy Vanda azóta vezetőségi tag lett, és még ő is tartott előadást.

Azóta Vandával szállóigévé vált a "svéd taco", amit itt ettünk először. 2 nap alatt gyakorlatilag 3 alkalommal. Én nem értem, hogy miért ennyire megszállottak a taco iránt. Ráadásul idén abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én is részt vehettem az elkészítésében. Miközben azt a közel 10 kiló darálthúst kevergettem egy lábosban arra gondoltam, hogy megértem a vegetáriánusokat. 

A taco-hatás

Szombat este pedig mindig egy játékos este van, amolyan svéd módra. Ez magyaroknak elég nagy kulturális sokk szerintem. De aki már látott svéd/norvég filmet, annak talán kevésbé. Ennek keretében a szervező csapat kitalál pár elképesztő játékot, amit a csapatokba rendeződött résztvevőknek kell végrehajtani. Sajnos nem írtam le az előző évek feladatait, pedig érdemes lett volna. Az idei repertoár csúcspontjai következnek. Hány gumicukor-kisautót tudsz felragasztani a társad arcára 5 perc alatt, miután egyenként benyálaztad őket? Demonstráció:

Aztán egy 1 méteres cérnára kötött gumicukrot kellett a cérna végét a szájadban tartva nyelvvel feltekerni, hogy a gumicukor eljusson a szádig. 

Majd, amire engem delegált a csapatom (leszögezném, hogy sosem tudtuk előre, hogy mire vállalkozunk), az az volt, hogy az elszopogatott, majd orrlyukba helyezett gumicukrot minél messzebbre kellett eljuttatni egy helyből kifújva. Ezt az emelkedett pillanatot Vanda meg is örökítette videoban, de ezt most nem közölném itt. Állítólag a svéd gyerekek ezeket játsszák szervezett keretek között az óvodában. Ezek után nem csodálkozom már semmin..

Most lehet, hogy nem úgy tűnik, de egyébként jó volt, és csináltunk értelmes dolgokat is. :)

Ebben aludtunk, ettünk meg ilyesmi

Közben Kumla fronton is fokozódik a helyzet. Kiderült, hogy októberben Ahmeddel a pszichiátrián kezdünk. Azaz csak október 19-én, úgyhogy az utolsó két hétre helyhiány miatt ismét száműznek minket a Vårdcentral másik részlegére, Fylstára, ahol már nyáron eltöltöttem két hetet és hát nem volt jó (nem annyira kedvesek a kollégák ott, és bonyolultabbak a betegek). De ami a legrosszabb, hogy ott NINCS MENZA, tehát megint főznöm kell. :'((.

Azt még továbbra sem tudják, hogy a pszichiátria után mi lesz, kaptam múlt héten egy emailt, hogy utána belgyógyászat lesz Örebroban, majd ehhez képest kaptam egy jó távoli sebészet klinikától egy emailt, amiben minden bevezetés nélkül leírták, hogy mikor fogok ott ügyelni. Még karácsonykor is. Nagyon remélem, hogy tévedés volt.

A tarisznyarák esete a teamécsessel

Múlt héten azt hittem, lesz egy unalmas hétvégém. Vanda sem volt itthon, meg amúgy is esett az eső, így mindenféle biciklizésnek befellegzett. Aztán pont mikor azon gondolkodtam szombaton, hogy úgy megnéznék a filmet (de jajj nincs tévém, meg DVD-lejátszóm se és letölteni meg olyan macerás), valaki egyszer csak meghívott egy házimozizásra. Ez olyan facebook-os meghívás volt, tehát aki mondja, hogy megy, sem biztos, hogy tényleg megy. Mivel az esemény kb. két utcányira volt tőlem, úgy gondoltam, ezt még esőben is bevállalom. Egy itt tanuló diák szervezte a dolgot "új arcoknak a városban". A két szintes lakásban (laktak benne legalább 4-en) összegyűltünk kb. 50-en. Elég népszerű lett a dolog. Természetesen aki meghívott, az nem volt ott, így maradt az 50 megismerni való, kizárólag svéd egyén. De nem baj, mert így mikor beszélgetésbe elegyedtem valakivel, legalább mindig volt téma, mivel én voltam az "egzotikus magyar". A film amúgy borzalmas volt, pedig nem is skandináv volt (amik általában borzalmasak), hanem brit. Még pattogatott kukoricával is készültek a fiúk, ilyen konstrukcióban:

Konkrétan egy plafonról lelógó hullahoppkarikára (?) erősített ágyneműhuzatba csomagolták a táplálékot, aminek az egyik csücskéből lehetett adagolni, ami egy ilyen kis műanyag zacskólezáró alkalmatossággal volt lezárva

Másnap elmentem a templomba, ahol épp arról beszélt egy svéd nő, aki általában Irakban önkénteskedik, hogy mennyire szörnyen bánnak ezek a magyarok a menekültekkel. Közben találkoztam ugyanitt Hulda-val, aki félig svéd, félig szudáni, Jordániában nőtt fel, viszont a szülei Egyiptomban vannak (ugye mennyire követhető). Őt Vanda révén már korábbról ismertem. Szóval Hulda összeismertetett egy házaspárral még a ott az alkalom után, akik meg Nepálban szoktak missziózni, én meg mondtam, hogy húú, oda mindig elszerettem volna menni. Lehet, hogy ezzel bevágódtam vagy mi, mert később, mikor már ők elmentek, mi meg Huldával még ottmaradtunk a templomban, egyszer csak kapott egy SMS-t az említett házaspártól, hogy nincs-e kedve velük ebédelni, és hozzon el engem is. Hát így esett, hogy svéd létem alatt már másodszor ebédeltem egy tök ismeretlen család házában. Slusszpoénként mikor megérkeztünk, konstatáltam, hogy meghívták az imént még a templomban magyarok ellen kampányoló nénit is. Gondoltam, ez így vicces lesz. Mikor megkérdezte, honnan jöttem, mondom Magyarország, és aztán majdnem kapásból elkezdtem mentegetőzni, de aztán mégsem tettem, mikor jobban átgondoltam a dolgot.

Elég jól eleszegettünk és beszélgettünk olyan fél 3-tól fél 6-ig. A házaspár férfi tagja egy már-már nyugdíjas svéd orvos volt, a nő pedig egy észak-ír gyógytornász. Így gyakorlatilag mondatonként váltottunk angol és svéd közt, mert a nő mindig angolul szólalt meg. 

Az ebédhez még a tányérokat is megmelegítették, én ehhez nem vagyok hozzászokva. A fagyi, mint desszert közben pedig még a nő mentegetőzött, hogy nem házi készítésű. Szóval ismét gyarapodott a skandináv nyugdíjas barátaim száma. :)

A menekült vonalon maradva, hétfőn elmentünk egy hokimeccsre, amit jótékonysági alapon szerveztek a - többek közt az éppen Magyarországon állomásozó - menekültek támogatására. Azért elég szürreális. És valamelyik nap kezembe került egy helyi Metro újság, amit teljes egészében a menekültkérdésnek szántak. Arról szól, hogy Svédország határtalan empátiával fogad mindenkit különböző emberek egybehangzó véleménye szerint. Hát ők kicsit másképp gondolkodnak.

Az elmúlt 3 napon egyébként gyarapodtunk ismét egy magyar vendéggel. Ezúttal inkább Vanda, mint én. Az illető szintén a Sote-n tanult velünk és azt tervezi, hogy szintén idejön dolgozni. Előbb-utóbb tényleg magyar Vårdcentral lesz. :)

Időközben ilyen gyöngyszemekre bukkantam a helyi boltban:

Hát RÁKell gyújtani, hahaha

A fenti két gyöngyszem egy nagyobb, hasonlóan rákos témájú kollekció része volt, épp le voltak árazva (nem vettem meg). Gondoltam, létezik valami "rák-ünnepély" itt (amiről úgy tűnik sajnos lemaradtam, különben nem lettek volna leárazva), úgyhogy gyorsan utánanéztem a dolognak, és ezt találtam.

Közben eredményhirdetést is be kell jelentenem. Hónapokig kísérleteztem, hogy a konyhaasztalon hagyott alma, mandarin és citrom közül vajon melyik húzza a legtovább. Időszakosan a csapathoz csatlakozott két kiwi és egy banán is, de ők hamar feladták a küzdelmet. Csalódást kell okoznom, de végül meguntam a dolgot, és kidobtam mindet, pedig kívülről mindegyik ugyanúgy nézett ki, mint újkorában. A kísérlet tanulsága: Svédországban csak bizonyos gyümölcsök rohadnak. Szemben a kenyérrel, ami jó esetben kb. 3 napig életképes.

Norge - újra "otthon"

Najó, annyira azért nem haza, de majdnem. Végül is még mindig Norvégiát tekintettem a második otthonomnak, hiába élek most éppen Svédországban. Viszont fordulóponthoz érkeztem, mert a napokban átvette Svédország a vezetést és kiérdemelte "az ország, ahol eddig a leghosszabb időt töltöttem egyhuzamban" címet. Bár ha azt nézzük akkor összefüggően még mindig Norvégia vezet, mert onnan 5 hónap alatt egyszer sem mentem el. Sőt, összességében, az életem folyamán is eddig ott töltöttem a legtöbb időt. 

Háttérben az ominózus tó

Ennek örömére (meg amúgy is) kitaláltam múlt héten, hogy megnézem Oslo-t. Végül is nincs olyan messze, és ez a legközelebbi elérhető pontja Norvégiának innen nézve. Ezt úgy a hétvége előtt pár nappal találtam ki, szerdán már meg is vettem péntekre a buszjegyet. Az eredeti tervem az volt, hogy majd egy erdei kunyhóban alszom, de aztán ezt a tervet feladtam, mert messze voltak a kunyhók a várostól, és amúgy is kicsit rizikós volt, hogy egyáltalán nyitva lesznek-e. Úgyhogy inkább írtam csütörtök este (jobb később, mint soha) egy gimiből ismert évfolyamtársamnak, aki Osloban lakik, hogy esetleg aludhatnék-e nála. Zitával nem igazán beszéltem a gimi óta, meg mondjuk előtte se nagyon, de különben jó fej, szeret utazni, szóval mi kell még. És még volt olyan kedves, hogy igent is mondott a felhívásomra. 

Erdei vízesés, amit egészen véletlenül találtam, mikor már épp visszafordultam volna

A busz péntek éjjel 1-kor indult Örebroból. Gondoltam, tuti egyedül leszek rajta, mert nincs még egy ilyen idióta, aki éjjel 1-kor elindul bárhonnan is. De van! Sőt! A busz félig volt emberekkel, de az hagyján, mert még ismerőssel is találkoztam az olasz srác személyében, aki még nálam is furcsább megoldással Oslon keresztül ment Göteborgba. Nem kell hozzá nagy földrajz ismeret, hogy ez kb. olyan 8 órás kitérő. De állítólag így olcsóbb volt és jobb időben volt neki. Hát mindent én sem érthetek. A buszon kockává fagytam kabátban... És persze aludni sem tudtam. 

Különben vicces dolog reggel 6-ra megérkezni egy városba. A városba, aminek a repterén (általában éjjel csöveztem ott) eddig több időt töltöttem, mint magában a városban. Épp azt beszéltük Enriqo-val , hogy ilyenkor csak és kizárólag furcsa emberek járkálnak a pályaudvarok környékén. Hát valóban. Aztán "reggeli" után fél 7-kor búcsút vettünk egymástól, én meg elindultam megkeresni a norvég erdőt (ajánlom aláfestőzenének: Beatles: Norwegian Wood). Még korábban egy facebook csoportban érdeklődtem túraútvonalakról. Metrózni kellett egy fél órát, aztán természetesen a túra kezdőpontján nem találtam meg, de úgy elindultam valamerre, amit jónak gondoltam. Hát egy ideig működött is, az első tavat meg is találtam, utána jöttek a gondok, mert eltűnt a turista ösvény. Úgyhogy innentől a fák közt összeszedtem az összes pókhálót, természetesen közben sehol egy ember. Voltak kicsit meredek sziklafalak, ahol kb. a fának nekitámaszkodva tudtam csak felmászni. Ez a Nøklevann nevű tó környékén történt, ha valaki utána szeretne nézni. Aztán úgy egy óra múltán csodák csodájára felbukkant egy ösvény. Itt már az emberek is megjelentek, tipikus norvég stílusban babakocsival futó (!) férfiak (!). No vicc, ez komoly. 

Ugyanaz a vízesés, amit az előző képen takarok

Azt gondolná az ember, hogy visszafelé már egyszerű lesz. Hát nem! Ugyanúgy eltévedtem, mint odafelé, és a jelölőtáblák is összevissza jeleztek mindent. Ráadásul normális térképem sem volt. Ember sehol. Megállni és enni nem mertem, mert féltem, hogy akkor soha nem fogok kiérni az erdőből. Gondoltam, ha sikerül megtalálnom az első tavat, akkor nyert ügyem van. Ja, csak rengeteg tó volt... Aztán egy ponton végül csak megkérdeztem egy nőt, aki végre szembejött velem, hogy merre. Ő 5 percig magyarázta térképen, hogy merre menjek. Mint utóbb kiderült ez kb. 10 méterre az ösvény kezdetétől történt, úgyhogy ha még megyek 10 métert előre, akkor magamtól is kitalálok. 

Ennek örömére megfürödtem az éppen ott lévő tóban, ami hidegebb volt, mint bármelyik eddigi svéd tó. Összességében majdnem 5 órát sétáltam egyhuzamban, de nagyon élveztem!

Majd visszabuszoztam Osloba, és kerestem valami kaját, végül valami keleti dolog lett belőle, amit alig bírtam megenni, mert lángokat okádtam tőle. 

Ezután találkoztam Zitával, aki eredetileg vegyész, de e helyett inkább elment Oslóba világot látni és most egy hotel recepcióján dolgozik, amit nagyon élvez. Oslo "hippi negyedében" lakik, körbe is vezetett a környéken, nagyon szép rész, ha egyszer ideköltöznék, tuti itt keresnék lakást. Amúgy a hippi negyed leghippibb része erősen a koppenhágai Christiania drognegyedre emlékeztetett, csak kicsiben és jóval visszafogottabban.

Na ő a Zita :)

Ezután ismét elváltunk és én még tettem egy kört a helyi "bkv" hajóval, ami egy óra alatt kivitt 5 különböző szigetre az Oslo fjordban. Innen nézhettem a naplementét. Aztán visszavillamosoztam Zita lakásához olyan este 10 körül, ahonnan ő meg elment, mert hivatalos volt egy esküvői buliba, így enyém volt a lakás (meg a magyar lakótársáé). 

Oslo kikötő

Azt hiszem, elég jól aludtam, mert mikor felébredtem, meglepődtem, hogy hol vagyok. Vasárnap nem sok mindent csináltam, mert délután egykor indult vissza a busz. Leadtam a kulcsot Zitának (ő a hotelben aludt, mert vasárnap reggeltől dolgozott), aztán bóklásztam egy kicsit, konstatáltam, hogy elfelejtettem a svéd jólétben, hogy Norvégiában is vasárnapi zárvatartás van. Benéztem egy helyi templomba, ahol kb. csak fél órát töltöttem, mert aztán menni kellett, de még a busz felé rohanva 10 perc alatt megtekintettem Munch: A sikoly c. képét, ami az ottani Nemzeti Gallériában van kiállítva.

Arról a képről van szó, amit a szőke lány mögött álló szürkésbarna pólós fiatalember takar. Na, megvan? :)

Gondoltam, ezt nem hagyom ki, ha már vasárnap úgyis ingyenes a belépő. Ez kb. olyan lehet, mint a Mona Lisa Párizsban, csak kicsit nagyobb méretben, de kb. ugyanannyi ember állja körül. A képnek elég kalandos sorsa volt, többször el- és visszalopták. Lehet, hogy én vagyok az az ember, aki a legkevesebb időt töltötte a múzeumban. :) A belépésnél kérdezték, hogy honnan jöttem, itt kicsit elbizonytalanodtam, de aztán a nő végül elkönyvelt svédnek.

A hazafelé út már kevésbé volt kalandos, az út első 10 percében elaludtam...

Oslo fjord

Mindez amit leírtam, másfél nap alatt történt. A Norvégiában levés olyan eufórikusan hatott rám, hogy azóta folyamatosan norvég zenéket hallgatok. Most nem akarok nagyon csöpögős dolgokat írni, de egyszerűen fantasztikus egy hely. :D És végre hallhattam egy kis norvégot is, ami úgy hangzik, mint a svéd énekelve. Viszont kissé csalódottan konstatáltam, hogy lehet, hogy most már (vagy most épp?) jobban megértem a svédet, mint a norvégot. Bár végül is logikus, ha már 5 hónapja itt élek. :)

Jour

Napi svéd: A cím, amit "húr"-nak kell ejteni, ügyeletet jelent. Elég hülye egy szó.. És akkor jön a kimondhatatlan joursköterska (húrhöterska), ami ügyeletes nővért jelent. 

A múlt héten újabb látogatóval gazdagodtam, Andrea személyében. Meglátogattuk ugyanazt a tavat, ahol még Péterrel voltunk. Most kicsit többen voltak, mint a múltkor, és még a sapkámat is le mertem venni, olyan meleg volt. :) A víz mondjuk nem. Majdnem elmentünk ugyanitt kirándulni is, de mikor kiderült, hogy az összes turista út a hegyen (az egyetlen és legnagyobb hegyen) egyenlő a sípályával és mindegyik lefelé vezet, úgy döntöttünk, hogy ezt inkább hagyjuk. 

Még előző vasárnap pedig szlovák barátainkkal elmentünk kenuzni a várost átszelő folyón. Ez már régóta terveim közt szerepelt. 

 Közben megismerkedhettünk a svéd Presser Gáborral is, aki szombat este lépett fel a jubileumi hét zárórendezvényeként. Elég híres lehet, mert most aztán tényleg extra sok ember volt. Gyakorlatilag nem lehetett átmenni a város egyik feléből a másikba, mert mindenhol emberek álltak. 

Na ki kicsoda? És ki tud csábosabban mosolyogni? Vigyázat van egy kakukktojás! (Ha úgy vesszük, akkor kettő.)

Az illetőt egyébként Magnus Uggla-nak hívták, most nem mellékelnék inkább számot tőle, ha nagyon érdekel, akkor keressétek őt meg. Helyette inkább itt van egy kis svéd reggie. (Igen ilyen létezik.) Ha már a múltkori kvízemre nem nagyon ugrottatok.

Most vasárnap kiköltözött az összes templom a városi parkba és ott volt alkalom. Meglepően sokan voltak, és azt kell, hogy mondjam, túl meleg volt. Igen, nem gondoltam, hogy ezt egyszer leírom. De tényleg. Viszont csak a napon. Úgyhogy egy fél óra után, miután felforrtunk, Vandával úgy döntöttünk, beköltözünk az árnyékba, ahol meg pulóvert kellett húzni. Érdekes egy időjárás. 

Ezen a hétvégén a város általam skanzennek nevezett részében kajafesztivált tartottak, így gondoltam megkóstolok valami helyi különlegességet. Hát olyan nem nagyon volt, úgyhogy végül egy halas szendvicsnél maradtam (nem volt jó). Még előző nap kinéztem valami koncertet az itt lévő szabadtéri színházban, ahol meg is jelentem az adott időben. Viszont a helyszínre belépve meglepődve tapasztaltam, hogy kb. 150 nyugdíjas pislog rám a lelátóról. Úgyhogy úgy tűnt, ezt mégsem nekem találták ki és rövid időn belül leléptem. Elmentem inkább moziba és megnéztem a Minyonokat (animációs film), ahol a másik végletbe csöppentem. 5-en voltunk összesen a moziba, ebből három gyerek volt. Mostmár kezdem érteni, hogy miért csak 2 darab mozi van Örebroban, és abból az egyik miért van nyáron zárva. 

Közben a mentorunk rápirított a nyelvtanárunkra, hogy márpedig heti két órával folytatjuk a nyelvtanulást (eddig úgy volt, hogy megszüntetik). Példának, hogy mit kéne nekünk tanítani, a mentor azt az égbekiáltó hibát hozta fel, hogy rosszul mondom a "0"-t. Merthogy az "noll", nem pedig "nüll". Sajnálom, norvégul még "nüll" volt. Úgyhogy a következő órán 60 percen keresztül gyakorolhattam a nulla helyes kiejtését.

Tegnap megvolt életem első ügyelete, ami itt azt jelenti, hogy munka után délután 6-tól este 9-ig ott kell maradni. Ez idő alatt 10 páciens jelent meg. Ha összevetjük azzal, hogy eddig a maximumom 7 beteg volt 8 óra alatt, akkor talán érzékelhető, hogy miért nem volt időm még pisilni sem kimenni.. Úgyhogy azt hiszem, szintet ugrottam. Jöttek ketten is, akiknek össze kellett varrni a sebét, úgyhogy ennek örültem (mondjuk ez azért kis segítséggel történt). Ők lehet, hogy annyira nem. 

Örebro 750

+ 1 tó, mínusz egy őz. Hétfőn sikerült megfürdeni egy újabb tóban, Andreas-szal munkából hazafelé biciklizés közben útba ejtettünk egy kisebb fajtát. A döglött őzért eskü, nem én vagyok a felelős. Nem mintha összefüggne a két történet, csak gondoltam megemlítem. Meg azért is mert a döglött őz felett bámészkodva alakult ki egy beszélgetés egy helyi bácsi és köztünk, aminek eredményeképpen a bácsival bicikliztünk tovább, mivel mutatott egy újabb útvonalat. Így egy huzamban 4 napon keresztül bicikliztem és ez alatt 3 különböző tóban fürödtem. És még azt mondják, hogy Örebro környékén nincs is sok tó. Egyébként az a jó itt, hogy az ember teker 10 percet és máris kint van a városból, olyan természeti közegben, amibe belépve rögtön megfeledkezik, hogy itt a város egy karnyújtásnyira.

Bár ma mondjuk pont láttam svédeket természetet irtani. Ha nem látom, tuti nem hiszem el. Az egyik ház előtti kövezeten az egyes kőtáblák között lefújták a kikandikáló növényzetet. Gondolom esztétikai okokból. És erre úgy tűnt, külön ember van szerződtetve. 

Ja, update! Hétfőn arra jöttem haza, hogy van fürdőcsap! Vége a szigszalagos időknek! Azért továbbra is érdekes, hogy a szerelők csak úgy bejöttek a saját kulcsukkal, de még mindig jobb, mintha itthon kellett volna lennem.

Egyébként a legjobb időben sikerült Örebroba csöppennem, mert ebben az évben ünnepli a 750. születésnapját, és ebből kifolyólag egy csomó program van, a város pedig úgy csinál, mintha metropolisz lenne. Jött a király is múltkor, most meg a jubileumi hét van, és így minden nap történik valami. (A blog azt az illúziót keltheti, hogy itt amúgy is mindig történik valami, de el kell oszlatnom ezeket a gondolatokat. A történések nem kifejezetten Örebronak köszönhetőek. Meg mondjuk arról nemigen szoktam írni, hogy na most nem történt semmi.) 

Gyakorlatilag tele van a város emberekkel. Ennyi embert eddig mióta itt vagyok összesen nem láttam. Például hétfőn volt egy motocross bemutató, amin 30.000 ember volt (Örebro lakossága kb. 120.000). 

Ott a túlparton az a sok színes mind ember. Egyébként a piros-fehér installáció az éves Open Art kiállítás része, ami állítólag petefészkeket ábrázol. Nem én találtam ki...

Szóval én nem tudom, hol bujkáltak eddig az emberek. Már-már úgy éreztem magam mint egy jobb fajta budapesti koncerten (vagy tüntetésen?). Lehet, hogy azért bölcsebb lett volna ezt a rengeteg programot elosztani kicsit úgy év közben, mivel látható, hogy Örebro lakossága amúgy ki van éhezve a kultúrára meg arra, hogy történjen valami, és ne csak a kacsák sétálgassanak a város főterén állandóan. 

A legnagyobb őrület azért azt hiszem mégiscsak a Color Run, azaz színes futás volt, amit mindig is ki szerettem volna próbálni. Ez egy 5 km-es futás, ami közben az embert bizonyos időközönként megszórják különböző színű festékekkel por formájában. Az egész futás végén meg még pluszban egy színpadról is izzítják a népet, és szórják még több festékkel. Az akció után még két napig kék színűt fújtam a zsebkendőbe és piros por folyt a fülemből. Felmerülhet a kérdés, hogy ennek így mi értelme van. Hát ezt nem tudom, de nekem bejött. :)

És persze a csendes nyugodt, higgadt svédek itt váltak igazán állattá. :) 

Kajás bódé nélkül viszont nincs fesztivál, úgyhogy megnéztük a helyi kínálatot. Kiemelendő a lángosos bódé, ahol valóban lángost árultak, csakhogy tejföllel, rákkal és kaviárral megszórva (erről most nem raknék képet, mert már a legtöbben láttátok). Apa, mint fő lángos szakértő, azt hiszem most dőltél a kardodba ettől. :D Ezen kívül még volt gyanúsan magyarosan hangzó Chabba's grill is. De a sült kolbászt itt is hiába kerestem. 

Tegnap egy klasszikus koncert egy részét néztem meg a svéd kamara orkestra előadásában. Azért valahogy mégis furcsa mikor egy brazilosan kinéző nő áriázik és egy kínai-szerű pasi énekli a tenort. Itt egy részlet (ebben most nem énekelt senki), ha valaki elsőnek kitalálja, hogy melyik opera, azt meghívom egy fikára. :) Hajrá!