Csák Sámuel

Mint az a legtöbbetek számára már kiderült, múlt héten otthon voltam. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Időközben áthelyeződött a székhelyem Örebroba, ahol most éppen a belgyógyászat szakemberévé próbálnak kiképezni. Sajnos az első két hét nem annyira sikerült jól. Az első hét már csak azért sem, mert az első volt. A második meg azért mert egy nem nagyon szimpatikus fiatal (férfi) orvossal voltam, akinek nagyon nyafogó és affektáló hangja volt, és még röfögött is (a skandináv szokás, amikor nem fújják ki az orrukat, hanem visszaszívják). Úgyhogy nagyon boldog voltam, mikor végre pénteken otthagyhattam őt. Azóta átkerültem egy másik osztályra, ami még az előzőnél is unalmasabb (a belgyógyászat nem a szívem csücske), viszont a kávégép sokkal jobb. Sőt tegnap még megtudtam valamit, amire már rég nem találtam a magyarázatot. Ugyebár minden szappanopera végén kiderül az igazság. Ha még emlékeztek, ősszel, Marokkó előtt valaki megdobta tojással az ablakom. Nem tudtam mire vélni a dolgot akkor és azóta sem, viszont a fátyol fellibbent és kiderült, hogy mindez azért volt, mert halloween-kor ha a gyerekek csöngetnek és nem kapnak cukorkát, akkor tojással dobálják az ablakot. Mint az én példám mutatja, úgy tűnik akkor is ez a szokás, ha egyáltalán nem található csengő az ajtón...

Időközben Huldától is elköszöntünk (a szudáni-svéd lány Örebróból), és mivel úgy gondolták a többiek, hogy nekem van a legnagyobb lakásom, megszavazták, hogy nálam legyen a búcsú party. (Azért vicces, hogy egy éve még én voltam búcsúztatva, most meg már örebroiaknak tartok búcsú partykat..) Úgyhogy rekord számú svéd fordult meg nálam egyszerre. És a főzőtudásom is az egeket súrolja már, csináltam egy egész pizzát (tésztával meg minden), egy másik alkalommal meg fánkot és palacsintát. Így most mindenki azt hiszi, hogy tényleg tudok főzni, de igazából csak ugyanazt a tízféle kaját ismételgetem. 

A gitározgatás-énekelgetés vonalat pedig annyira sikerült felfejleszteni, hogy végül egy igazi "koncertteremben" találtuk magunkat. Az egyik lány (Grace) tud zongorázni, meg még talán valami orchestrának is a tagja. Az ő jóvoltából kerültünk az örebroi zeneiskola egyik termébe. Úgyhogy végre egy 5 perc erejéig kipróbálhattam, hogy milyen az, amikor a gitáromra rá van csatlakoztatva az erősítő.

"Kalandjaim a mosógéppel" című folytatásos teleregény újabb epizódja következik. Asszem most megint a mosógép áll nyerésre. Mielőtt haza szoktam menni, általában előre elintézem a mosást, kivéve ez alkalommal, mikor erről lecsúsztam, mert foglaltak voltak a mosógépek. Gondoltam, nem baj, majd otthon. Ehhez képest Tiqulotól kaptam egy üzenetet előző nap, hogy a mosógép feladta a küzdelmet egy füstölgéssel kísérve. Sajnáltam szegényt, mert öregebb volt mint én, egy jó kis Hajdú Energomat. Volt, hogy akkorákat ugrott centrifugálás közben, hogy majdnem kimászott a fürdőszobából. És évek óta már csak egyféle programon mostunk, mert nem mertük használni a többit. Álljon itt emlékül neki ez a video.

Azért azt hiszem, Tiquloval is megadtuk neki a kellő tiszteletet, amit az elszállító ember állítólag rezignáltan fogadott:

Pár napi keresgélés után be is ruháztam az utódját, amit el is neveztünk, mert annyira szép. Én a Chuck nevet javasoltam, mert az menő, Tiqulo viszont a Samuel-hez ragaszkodott (a Samsung után), mire valamelyikőnk megkérdezte, hogy akkor most "csak Samuel lesz"? Hát így lett végül Csák Sámuel. 

Még Budapesten sétálgatva azon gondolkodtam, hogy ha nem települök ide ki, vajon valaha lefényképeztem-e volna a Mátyás templomot vagy a Lánchidat csak úgy. Nemsokára bakelit lemezen fogok Omegát hallgatni...

Ez egy több szempontból rendhagyó hazalátogatás volt (nem csak Csák Sámuel miatt). Apával síelhettem (igazából snowboard volt, ha pontosak akarunk lenni) 3 napot Szlovákiában, amire már sok éve nem volt példa. Hó ugyan nem sok volt, de köd annál inkább.

Ezen kívül részt vehettem a hírös tanyasi szarvasi disznóvágáson is, ahol összegyűlt a széles körű család olyan 40 fővel. Igazából csak a disznóvágás utáni kajálós buli volt, úgyhogy hurkát már nem töltöttünk.

Birka a köbön - avagy a pösti gyerek vidéken

Gazdagréti csúcstalálkozó

Hát megint kicsit lemaradtam, az elején azért, mert nem nagyon történt semmi érdekes, aztán meg túl sok minden történt és nem volt idő írni. Úgyhogy most egy összefoglaló következik sok képpel.

A péntekkel a sebészetet is kipipáltam, természetesen akkor lett vége, mikor már épp kezdtem belejönni és még az éppen aktuális főorvos is megdicsért (ettől kezdve szárnyakat kaptam), pedig azt hittem csak teher vagyok nekik, és totál hülyének néznek. Meg az is sokat dobott a dolgon, hogy egy hétig a hőn áhított ortopédián is megfordultam. Sőt, találkoztam egy magyar ortopédorvossal is, gondoltam, majd ő fog nekem segíteni munkahelyet találni, de a beszélgetésünk elején azzal kezdte, hogy neki nincs semmilyen kapcsolata. Hát ez nem jött össze. Így a vége fele már-már sajnáltam is, hogy el kell jönni (lásd: Stockholm-szindróma), bár azért azt nem bánom, hogy kb. egy órával többet aludhatok majd, mert a belgyógyászat jövő héttől Örebroban lesz. Pedig már a buszozó-társam is akadt, Alison személyében (a néni, aki párszor meghívott ebédelni), akivel az oda-vissza utak alatt megbeszéltük az élet nagy kérdéseit (vagy egymás mellett aludtunk - lehet, hogy ez gyakoribb volt).

Még búcsúajándékot is kaptam, azzal a szöveggel, hogy "íme, egy sebészeti eszköz". Hát ő lenne az. Ennél nem is adhattak volna jobb dolgot, mindig is szerettem volna egy bicskát (komolyan)!

A héten még beprotezsálódtam egy elsősegély kurzusra is a kumlai kollégákkal, aminek az lenne a lényege, hogy ezt elvégezve mi is oktathatjuk az újraélesztést. Már otthon is elvégeztem egyszer egy hasonlót, de aztán az oktatásra valahogy sosem került sor. Hát meglátjuk, majd hátha a svédekhez jobban lesz hangulatom.

Gyakorlás a MiniAnn+ elnevezésű babákon

Az elmúlt hónap legnagyobb eseménye mégis az volt, hogy Ági és Attila meglátogatott Gazdagrétről. Eredetileg még Érdről ismerjük egymást, Attilával egy általános iskolába jártunk, így nagy valószínűséggel a legrégebbi barátom. Aztán úgy alakult, hogy egyikünk családja sem tudott Gazdagrét csábításának ellenállni, így odaköltöztünk. Talán ők utaztak ide a legkalandosabb módon, Malmön és Koppenhágán keresztül, éjszakai vonattal Stockholmba, ahol találkoztunk. Oda én is a reggel 6-os vonattal mentem, így nehéz volt megállapítani, hogy hármunk közül kinek táskásabb a szeme. De ez cseppet sem akadályozott meg bennünket abban, hogy reggel 8-tól este 7-ig folyamatosan meneteljünk Stockholm utcáin. Be kell, hogy valljam, hogy én voltam a leggyengébb láncszem (lehet, hogy ezen egyesek nem lepődnek meg). Elsétáltunk a Skanzenig is, hogy "skandináv állatokat" lássunk. Mikor kérdeztem a portást, hogy milyen állatok vannak, azt mondta, hogy minden, ami szokott, de a medve alszik. Először nem annyira fogtam fel, hogy ezt miért kell annyira kiemelni, nekem aztán mindegy, hogy ébren vagy alvó állapotban nézem meg. Aztán egy kis idő múlva rájöttem, hogy ez a téli álmot alvó medvét jelenti, nem azt, hogy csak egy kicsit ledőlt szundítani. Úgyhogy a medve sajnos házon kívül volt. Vagy belül, de nem láttuk. De volt pl. rozsomák (ami az elképzeléseimmel ellentétben nem hörcsög méretű), róka, pézsmatulok, rén és jávor, fóka és egyebek.

Skanzeni mókus, ami szabadságnak örvend (legalábbis egyelőre)

Be kell, hogy valljam, ez nem a saját művem. Hanem a természeté, haha! - Aminek megörökítésében Attila segédkezett.

Persze Stockholm is szép volt, de természetesen semmi nem érhet fel Örebro végtelen csodálatosságához, ahová még az nap, pénteken vissza is érkeztünk. Ekkor Ágiék szerettek volna mosni. Hihetetlen, de a mosógép ismét meg tudott lepni. A Bea vs. mosás kalandos párharca újabb fejezethez érkezett. Ugyebár mivel a mosógépekhez külön fel kell iratkozni idősávokra, de mivel este nem mosott senki, így gondoltam akkor kihasználjuk a 21-23-as idősávot, de csak 22.15-kor kezdtük el a mosást, ami kb, egy órás. Ez hiba volt. Este 11 után lementünk kiszedni a ruhákat, mire azt láttuk, hogy a mosógép leállt, és áll benne a víz. Kiderült, hogy 23.00-kor, ha törik, ha szakad, kikapcsolják az áramot a gépekben. Ez még azt mondom, ok, de a lezárt az egész, és nem lehetett kinyitni a mosógépet, mert ő annyira automata... Hát még ilyet sem láttam. Ez a modern technika! Ezek után kissé idegesen felhívtam a központi gondnokságot, ahol tájékoztattak, hogy szívesen kinyitják csupán 500 koronáért. Úgyhogy inkább megvártuk a reggelt, amikor a mosógép ott folytatta, ahol abbahagyta. 

Szombaton elmentünk a helyi aquaparkba, amit ezúttal jobban bírtam, és csak kb. 2 óra után fordult fel a gyomrom a csúszdázástól. Este pedig a helyi tradícióknak megfelelően svéd húsgolyókat és svéd palacsintát csináltunk glöggel. Sikerült félretennem az ellenérzéseimet a húsgolyókkal kapcsolatban is (mivel itt a menzán kb hetente kétszer az van, így kicsit már megelégeltem őket).

Vasárnap pedig ismét egy kiadós sétát tettünk a tó körül, ami azért mégiscsak a legkirályabb hely a városban. A kacsák most távolmaradtak (vagy már befagytak a tóba). Délután a második felvonás húsgolyó elfogyasztása után még felmentünk a híres víztorony kilátójába, majd megnéztünk itthon egy - figyelem - JÓ SVÉD FILMET (ritka ám az ilyesmi). A tetovált lány örvendhet eme elismerésnek (érzékeny lelkűeknek annyira nem ajánlott). Ági és Attila már hétfőn reggel ment is vissza még egy napot Stockholmban nézelődni, én meg dolgozni.

Egy kis kilátó házikóban a tónál

Talán arról még annyira nem írtam, hogy szoktam járni egy templomhoz kapcsolódó házicsoportba, ami nem túl nagy, úgy általában 5 lányból szokott állni. Néha nálam szoktunk lenni, akkor készítettem nekik eztet itt. Álljon itt emlékül a szarvasi kolbásznak és a Pick szaláminak, meg mindazoknak, akik kételkedtek/nek abban, hogy tudok kaját készíteni. :)

Ugyanezzel a csapattal pár hete kitaláltuk, hogy kéne együtt gitározni, ha már van. Igazából valahogy én kezdeményeztem a dolgot, magam is meglepődtem, mert nem szoktam ilyet túl gyakran tenni. Már két alkalmat is tartottunk, Hulda pedig (szerintem kitalálható, ki az a képről, hogyha azt vesszük, hogy nem Kati és nem én) annyira belelkesült, hogy rögtön zenekart akart alapítani. Mondtam, talán ez még kicsit korai azzal a 2 és fél számmal, ami valahogy el tudunk játszani. Sajnos viszont lehet, hogy végeszakad a nagy zenélésnek hamarosan, mert Hulda elhagyja fantasztikus Örebro városát.

Cső! Görény.

Úgy látom, nagyon visszaesett a blog nézettsége. Ennyire nem érdekes, vagy tényleg minden alkalommal ki kell írnom facebookra, hogy új bejegyzés van?? Én igazából magamnak is elírogatok, úgyhogy no problem. 

Múltkor gondolkodtam azon, hogy miért is tűnik olyan hosszúnak ez a sebészet gyakorlat, mire kiszámoltam, hogy igazából 9 hétig vagyok itt, nem 8-ig, és ebben még 2 hét karácsony is volt. Na de most már csak 3 hét, és abból 1 hét ortopédia (juhúú). Nem mintha úgy gondolnám, hogy a következő (belgyógyászat) sokkal jobb lesz, de az legalább Örebro és nem itt kint a fenébe. Ma 4-kor sikerült csak ebédelnem, de bosszúból lenyúltam a csokijukból. 

Szerdán Golden Day volt, ünnep, ez volt a nap, amikor betehettem a lábam a műtőbe először és utoljára ittlétem során. Viszont sikerült kifogni egy egész bonyolult műtétet, amiben még asszisztálhattam is. (Ha ez még valaki számára nem derült volna ki, én a műtőben érzem igazán elememben magam.) A másodiknál már nem volt ilyen szerencsém, mert ott csak az elején és a végén érezték, hogy szükség van rám, a köztes időben meg steril ruhában ültem egy széken, aminek következtében majdnem sikerült elaludni és lefordulni a székről. Hát ez van, ha nem adnak feladatot (azért remélem, nem vették észre a laposan pislogásom).

Nemrég összeszámoltam, hogy eddig 6 különböző ország műtőjében sikerült megfordulnom. Ezen még én is elcsodálkoztam. 

Ő itt a kórház. Higgyétek el, élőben nem olyan szoci, mint amilyennek itt tűnik.

Itt a legnépszerűbb műtét a gastric bypass nevezetű "fogyasztó műtét", aminek során a gyomrot kiiktatják a rendszerből, ezáltal lefogy az illető, viszont egész életében különböző vitaminokat kell szednie. Nem beszélve arról, hogy egy csomóan még depressziósok és egyéb bajaik is lesznek. 

És nem hinnétek, de a lakossághoz számához viszonyítva a világon (!!!) Svédország végzi a legtöbb ilyen műtétet. Még egyszer, Svédország. Nem az USA. Az egyik legsportosabb és legegészségtudatosabb európai ország. Én komolyan nem értem, hogy hol van itt a kutya elásva.

Na ezzel remélem, kielégítettem minden, orvostudomány iránt érdeklődő egyén éhségét. 

Itt a kórházban munka után minden nap különböző ingyenes csoportos edzéseket biztosítanak az itt dolgozóknak, úgyhogy gondoltam, hétfőn kipróbálom az "afro dance"-et. Meglepő módon az átlagéletkor kb 50 év volt, némelyek kitartóbban ugráltak, mint én. És az edzést sem az ilyen helyeken megszokott pálcika-nő tartotta, hanem egy megtermett svéd matrona. Szóval elég vicces volt.

Lindesbergi parkoló naplementével már olyan későn, mint délután 4 óra. Bocs, mostanában nem fotóztam ennél érdekesebb képeket, igyekszem ezen változtatni.

Közben a munkában összebarátkoztam egy szírai menekülttel, aki egyébként sebész szakorvos, csak mivel kicsit komplikáltabb elismertetni a diplomáját mint nekem, így még nálam is alacsonyabb státuszban van, úgyhogy általában azt csinálja, mint amit minden rendes hatodéves egyetemista: hivatásos faltámasztó. Úgyhogy kívülállók tartsunk össze alapon összespanoltunk. Így végül én "taníthattam be" egy szakorvost. Meg ma még egy diákot is beosztottak hozzám. Vak vezet világtalant... Hát így megy ez itt.

A végére pedig egy kis színes. Ha most eszel, ne olvasd el. :) 

Miután végre valahára sikerült feltornázni a lakás hőmérsékletét 20,5 fokra (kiiktatván az ablak szellőzőjét, amiről nemrég szereztem tudomást), ugyanaz nap eldugult a wc. Ez péntek este volt. Miután az Andreas-tól kölcsönkért pumpával sem jártam sikerrel, kihívtam az ügyeletes szerelőt, aki már két pumpával jött, de még ő sem járt sikerrel, így hívta "az embert a nagy autóval". Egy nagy autó valóban megjelent úgy este tizenegy körül, néztem is, hogy milyen érdekes, hogy itt villog az ablakom alatt, mire rájöttem, hogy hozzám jöttek. Ez a bácsi már nem aprózta el, behúzott egy egész csövet a "nagy autótól" a lépcsőházon keresztül a wc-mig. Ez valami szívó dolog volt, de biztonság kedvéért még megpiszkálta egy olyan hosszú csőgörénnyel, amilyet még sosem láttam (pár éve még azt hittem a csőgörény egy állat, csakúgy mint az articsóka). Ezután úgy tűnt, minden a helyére került, mígnem szombat reggel ugyanúgy fennállt a probléma. Végül aztán hétfőn csak sikerült pontot tenni a végére, mikor kijöttek, amíg nem voltam itthon. 

Valahogy ezekkel a csövekkel nincs szerencsém, otthon kb. egy éve ugyanez történt, csak akkor apának még a kádat is ki kellett bontania. Itt szerencsére nem volt kád. 

Hójelentés

Már 3 napja visszaérkeztem, bár olykor heteknek tűnik. Lehet, hogy leginkább a nem túl felemelő munka miatt, ahol továbbra sem magyaráznak semmit, viszont lesz olyan hét, mikor úgy döntöttek, hogy én egyedül is kiválóan ellátom egy egész osztály feladatait. Na erről ennyi elég is.

Kivételesen most Malmö repterére érkeztem, mert máshová nem volt normális időpontban járat. Így reggel 8-kor indultam és este 8-ra haza is értem Örebroba. Malmöből nem láttam semmit, mert Lundból indult a vonat, ami majdnem Malmö, de azért mégsem. Otthon (mármint Budapesten - és Szarvason) természetesen szuper volt, még akkor is, ha kevesebbet sikerült aludnom, mint általában Örebroban a sűrű program miatt. Köszönöm mindenkinek, aki hozzájárult eme csodálatos 2 hét még csodálatosabbá tételéhez.

A jelenlegi időjárást nézve ez akár készülhetett volna Örebroban is, de nem. A jégpályán készült a Városligetben.

Mielőtt hazautaztam, nagyon okosan, elsősorban a fikusz egészségét szem előtt tartva, a nagyszobában letekertem a fűtést. Nos, még azt sem mondhatom, hogy a fikusznak legalább hiányoztam volna, mert vígan eléldegélt gondos öntözésem nélkül is 2 hétig. Ellenben a lakásban ezáltal sikerült 14 fokot előidézni, ami azóta, a fűtést feltekerve felkúszott egészen 17 fokig (azt hiszem ismét hívhatom a karbantartókat, bár egész egzotikus 2 pulóverben és kapucniban üldögélni).

Ő várt itthon

Gyakorlatilag mióta visszajöttem folyamatosan esik a hó, úgyhogy már elég sok összegyűlt. Kint napközben olyan mínusz 10 fok van, olykor -15. Csütörtökön hazafelé a buszon ezen gondolkodván megfogalmazódott bennem az ötlet, hogy tulajdonképpen lehetne síelni is. Úgyhogy pénteken be is ruháztam életem első sífutó felszerelését (a konvencionális hegyről lefelé síelés itt nem menő, mivel hegyekkel nincsenek annyira ellátva). Ezekről a sílécekről azt kell tudni, hogy van vaxos és nem vaxos verziója. A nem vaxost értelemszerűen nem kell vaxolni (annyira), tehát egyszerűbb a kezelése, mint a másiknak, viszont kevésbé professzionális (rosszabbul csúszik). A vaxost meg kb. minden csúszás előtt kezelni kell és az már csak a vásárlón múlik, hogy a százféle vax közül épp melyiket választja. Ezt Saul is megörökítette számtalan youtube videoban. Aki nagyon unatkozik megszámolhatja, hogy hányszor hangzik el a "vax" szó.

Egy délelőtt alatt hómobilom lett. Egyébként ez a hóban biciklizés meglehetősen érdekes, de legalább puhára esik az ember. Ha meg professzionálisabb, akkor vehet magának szöges gumit, mint egy igazi svéd.

Én úgy gondoltam, hogy mit nekem kihívás, már így is annyi mindent sikerült összeszerelnem, megbirkózom én a vaxos sível is. (Meg amúgy is, az menőbb.) Az eladó csávó elmagyarázta, hogy hogyan csináljam, úgyhogy ezek alapján tök egyszerű volt. Ja nem. 

A különböző vaxokon gyakorlatilag monopóliuma van a norvég Swix cégnek, az ő oldalukon megtalálható az is, hogy hogyan kell felkenni a különböző vaxokat. A probléma ott kezdődött, hogy ők a videon minimum tizenöt különböző eszközt használtak, mire felkenték azt a nyamvadt vaxot. Köztük volt a vasaló is. Nekem ezzel szemben volt egy vaxom meg 2 spraym. Na itt kicsit pánikba estem, hogy akkor mehetek vissza vasalót venni, de aztán szerencsére megtaláltam Sault, aki nagyon kedvesen elmagyarázza a videóiban, hogyan is kell ezt egyszerűen csinálni.

Úgyhogy ma már ki is mentünk a szlovákokkal és Vandával a tóhoz, ami időközben befagyott, úgyhogy ők korcsolyáztak rajta, én meg a sível próbálkoztam. Legközelebb azért igyekszem valami normális sífutó pályára menni, ez csak a kezdet volt. Viszont láttam itt olyat, amit eddig nem. A korcsolyázók többségének volt egy minimum fél méteres vas éle, amire rászerelték a cipőjüket és ez volt a kori. Jó, tudom, hogy régen is így csinálták, de akkor ez most mi, vissza a jövőbe? A másik, rendkívül biztató dolog az volt, mikor megtudtuk, hogy az ugrókötélnek kinéző valami, ami minden svéd nyakában ott lóg, arra való, hogy ha beszakadna a jég alattuk, akkor azzal tudnak kimászni. Mondjuk ez nem hiszem, hogy valószínű lenne, vagy hogy egyébként túl élné valaki a jéghideg vízbe esést, de hát itt mindig fő a biztonság (vagy legalábbis a látszata). Csodálkozom, hogy láthatósági mellény nem volt rajtuk.

Ami egyszer tó volt. Most takarított jégpálya.

A sötét oldal

Már egy hete abban a szerencsében részesülök, hogy Lindesberg csodálatos városában dolgozhatok. Egészen máig csak sötétben voltam ott, de ma megtekinthettem világosban is, mert mint kiderült péntekenként csak 1-ig kell dolgozni (ennek még lesz hátulütője is). Hát, azt kell, hogy mondjam, sötétben jobban tetszett. Meg amúgy is, a délutáni világosságot teljes egészében a buszon töltöttem. A reggeli fél 7-es busz mindig késik legalább 10 percet, így a fél 8-as megbeszélésről rendszeresen én is elkések, ami kicsit ciki, mert mindenki láthatja ezt. Úgy tűnik, így péntekre azért belejött a busz is meg én is, mert kivételesen reggel a busz nem késett, én meg nem akartam a nap minden percében elaludni.

Ennek a képnek semmi köze nincs a bejegyzéshez, de gondoltam, különben olyan üres lenne. Természetesen az IKEA-ban készült a kép és a cápát nem vettem meg. 

Hétfőn reggel volt egy kb. 10 perces információs megbeszélésem a titkárnővel, ami mindenre kiterjedt, csak pl. arra nem, hogy keddenként a pénteki rövid nap fejében délután 6-ig kell dolgozni (az általános 4 helyett). Ez számomra kedden 4-kor derült ki, úgyhogy elég csalódott lettem. 4-től 6-ig jó svéd szokás szerint megbeszélés van (természetesen fikával). Most egy olyan témáról volt szó, amihez nekem pl. abszolút semmi közöm nem volt, szerintem hasznosabb lett volna, ha megnézünk egy filmet. Akkor abból esetleg emlékeznék is valamire. Maga a prezentáció már negyed 6-kor véget ért, gondoltam, hogy akkor kész, mehetünk haza, de neeeem! Itt az a szokás, hogy ha 6-ig kell tartani a megbeszélést, akkor 6-ig ott ülnek, és elkezdtek valami még kevésbé releváns dologról beszélni. De pontban 18.00-kor, a mondat közepén abbahagyják, kiesik kezükből a kanál és lelépnek. Ezen még mindig ámulok, hogy hogy csinálják. A buszom elvileg 6.15-kor ment volna, de sikerült elnéznem 5 perccel, és akkor természetesen nem késett. A következő járat egy vonat volt több, mint egy óra múlva. Viszont a vonatállomás máshol van, mint a busz, de mivel előtte Lindesberget csak sötétben láttam, így fogalmam nem volt, hogy merre induljak. A telefonomat meg a megbeszélés alatt lemerítettem, mert valamivel el kellett ütni az időt. Az utcán abszolút senki nem volt, a boltok zárva, úgyhogy gondoltam, akkor elindulok valamelyik irányba, aztán majd lesz valami. Végül találtam egy benzinkutat, ahol egy ember tankolta az autóját, úgyhogy lecsaptam rá, és megtudtam tőle, hogy totál ellenkező irányba sétáltam, mint kellett volna, de volt olyan aranyos, hogy elfuvarozott a vonathoz (most felmerülhet a kérdés, hogy jujj, beültem egy ismeretlen autójába, de egyrészt nem nagyon volt más választásom, másrészt meg volt nála gyerek - az jó jel, nem?).

Itt kiderült, hogy nincs vonatállomás, mert átépítik, így nem lehetett melegedni sehol, plusz kiírták, hogy a vonatomat törölték, és helyette busz van. Ezen a ponton már nem bírtam röhögés nélkül. Amíg vártam a buszra, végül találtam egy kebabos embert, úgyhogy ide ültem be melegedni, meg beszélgetni vele. A busz időben megjelent, viszont ismeretlen okokból még 15 percet állt, csak hogy még izgisebb legyen. Este fél 9-re értem haza... 

Egy másik meglepetés akkor ért, mikor Alison (az a néni, aki egyszer vasárnap templom után meghívott Örebroban magához ebédelni) egyszer csak megjelent az osztályon, mint gyógytornász. Nagyon megörültünk egymásnak, úgyhogy most én hívtam meg ebédelni. Erre ő meg ma váratlanul beállított az orvosi szobába egy karácsonyi ajándékkal. Úgyhogy azt hiszem, megint bővült a 60 feletti skandináv barátaim köre (meglepően sok ilyen van).

Ja igen, maga a sebészet nem nagy durranás, itt valahogy még kevésbé foglalkoznak az emberrel, mint a pszichiátrián. Mikor megkérdeztem, ki a mentorom, a válasz az volt, hogy hát mindenki (azaz senki). Viszont vak vezet világtalant alapon a másik, osztályon lévő "alorvos" segített. A főorvosok mintha arra alapoznának, hogy én majd úgy megsejtem a különböző rutinokat, anélkül, hogy bárki informálna. Amúgy úgy tűnik, mindenkinek névreszóló kórházi telefonja van, csak nekem nem, de gondoltam, addig jó, amíg nem akar senki telefonon hívni, úgyhogy egyelőre nem forszíroztam a dolgot. 

Holnap megyek Stockholmba megnézni a világító szarvasokat meg az ajándékot osztogató polipot, amit még 2011-ben láttam, de azóta áhítozom érte.

Elő a szikével!

Pénteken szabadultam a pszichiátriáról! Vége! VÉGE! Hát igen, annyira nem sajnálom. Bár Marokkóból hazatérve két hétig egy másik (zárt)osztályon voltam, ahol alkoholisták és drogfüggők voltak. Itt sokkal nyugisabb volt a helyzet. Kaptam egy mentort, aki úgy tűnt, mint aki folyamatosan alszik, és olyan monoton hangon beszélt, hogy alig értettem. Így csak onnan tudtam, hogy nekem mondott valamit, hogy a mondat végén rám nézett és csönd volt. Néha a másik főorvos is a mentoromnak tekintette magát, és velem diktáltatta le a betegekkel való beszélgetését. Ő egy szomáliai néni volt, aki olyan ruhákba és fejkendőkben járkált, mintha Afrikában lenne, csak magára húzott egy köpenyt. Szóval vicces volt. 

Magán az osztályon nem sok időt töltöttem, mert heti kétszer ügyeletben voltam. Ebből az egyik esti ügyelet volt, amikor 12-től este 9-ig kell dolgozni. Mivel fél 5-ig tart a normális munkaidő, így utána minden egyéb orvos hazament, és olyankor én voltam az egyetlen orvos az egész klinikán. Nem volt stresszes kicsit se. 

Holnaptól egy Lindesberg nevű helyen kezdek a sebészeten, ami Örebrótól egy 40 perces buszút, így kb. fél 6-kor kelhetek. De legalább nem pszichiátria, és lesz időm végre az élet dolgairól elmélkedni. Vagy aludni, na az még valószínűbb.

Legalább a Mikulást nem spórolták meg Örebróból, ha már a karácsonyi vásárt igen

Közben sikerült teljesíteni a svéd jogi kurzust is, így azt hiszem, most már nagyobb szakértője vagyok a svéd alkotmánynak, mint a magyarnak (na jó, annak azt hiszem sosem voltam). 

Itt Svédországban úgy tűnk az a divat, hogy világító papírcsillagokat tesznek ki az ablakokba karácsonykor, úgyhogy gondoltam, ilyen nekem is kell. Miután pár hét elteltével eljutottam odáig, hogy lemossam valamelyik jótevőm által az ablakomra dobott tojás maradékát, felinstalláltam a csillagokat is, úgyhogy most már nagyon svédnek érzem magam. Ha már adventi naptárat nem sikerült beszereznem (mert sosem létezett/ elfogyott/ likvidálták valamilyen biztonsági megfontolásból). 

Egyébként ma van Szent Lucia (Luca?) napja, ami itt valami nagy dolog. Fehér ruhás lányok járkálnak körbe mindenfelé a fejükön egy koszorúval, amin gyertyák égnek (persze svédeknél fő a biztonság, úgyhogy vagy plüss gyertyákkal vagy lámpagyertyákkal) és közben énekelnek. A városban is előfordultak, de én a templomban tekintettem meg őket. 

Most túl sok minden egyébről nem tudok beszámolni, de mint ahogy már meg lettem dicsérve korábban, állítólag ügyesen írok a semmiről is.

Mamma Africa

Lehet, hogy a most következő bejegyzés párakat meg fog lepni. Szóval a lényeg, hogy 2 héttel ezelőtt volt szerencsém eltölteni Marokkóban egy hetet. Az egész úgy indult, hogy két éve találkoztam Dásával Szlovákiából, mikor Portugáliában voltam egy cseregyakorlaton. Akkor ott kipróbáltuk a szörfözést, és eléggé . Azóta mindig beszéltük, hogy jó lenne majd valahol ezt folytatni. Aztán egyszer csak 2-3 hónapja feldobta, hogy nem lenne-e kedvem elmenni vele Marokkóba szörfözni. Hát volt. :)

Így jutottam el Afrikába először életemben kb. 10 másik cseh résztvevővel (mivel csehek szervezték) és Dásával. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kb. 4 cseh szörfös kitalálta, hogy szörftáborokat szerveznek Marokkóba, és ismerettségi alapon lehet hozzájuk csatlakozni. Ehhez képest meglepően jól megszervezték az egészet, viszont így olyan hangulata volt az egésznek, mintha tényleg csak barátokkal töltenénk az időt. 

Oslóból találtam egy direkt járatot Agadirba, úgyhogy péntek éjjel 1-kor indultam a busszal Örebróból. A repülőút kb. 5 órás volt és ez alatt szembesültem először azzal, hogy nem tudok gyakorlatilag semmit Marokkóról. Egyszer csak az út vége felé megjelentek alattam hegyek. Nagyon nagy hegyek. Mint később kiderült ez az Atlasz-hegység volt. 

Általában azért mielőtt elindulnék egy új helyre, valamennyire fel szoktam készülni. Hát ez most nem így volt, úgyhogy szinte meglepődtem, hogy Afrikában vagyok. Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán hol leszek az elkövetkezendő egy hétben és hogy fogok oda eljutni a reptérről. Szerencsére mire leszálltam, már kaptam is egy SMS-t, hogy egy Thomas nevű, narancssárga nadrágos egyén fog felvenni, de kicsit késik. Előbb-utóbb valóban megjelent (bár az arab taxisok is nagyon szívesen elvittek volna) egy kis Dacia kocsival, amiben több volt a homok mint a nem. Közben az is kiderült, hogy Agadirtól egy órányira levő Taghazout nevű faluban leszünk. Már az odáig vezető útról is lehetne egy tanulmányt írni. Afrikában kicsit szabadosan értelmezik a közlekedési szabályokat, leginkább nincsenek. Az úton a biciklitől kezdve, a lovaskocsin át, a rogyásig megrakott teherautóig minden megtalálható egyszerre, van hogy mindez egymás mellett, egy sávban. 

Dását ott találtam az apartmanunkban éppen alvó állapotban, de a kedvemért felkelt és elmentünk vacsorázni Hassan éttermébe, ahol kb. csak omlettet lehetett kapni, de azt különböző variációkban. Mondjuk evőeszközt elfelejtett hozzá adni Hassan, de hát megbocsájtható. Kértem egy narancslevet, aztán meglepődtem, hogy frissen facsart. Itt Marokkóban csak ilyen formában lehet kapni. 

Az apartmanunk egy 3 szintes ház volt, ketten voltunk egy szobában, ami két ágyból és egy ablakból állt, de szerintem ez így volt tökéletes. Itt az a szokás, hogy mikor építenek egy házat, nem tesznek rá tett, mert ha nincs befejezve, akkor nem kell utána adót fizetni. Így a mi házunk is egy tetőteraszban végződött, ahol az esték és reggelek nagy részét töltöttük.

Tagazhout egyébként Marokkó egyik legismertebb szörfös helye, így mindenhonnan érkeznek ide. Ennek ellenére szerencsére infrastrukturálisan még nem igazán fejlődtek, így abszolút nincs turisztikai hangulata a helynek, inkább olyan hippi.

Reggelente a menő szörfösök hajnali fél 7-kor elmentek felmérni a terepet, aztán 9-re visszajöttek reggelit csinálni nekünk, ami általában helyi kör alakú pita szerű kenyérből, avocado krémből és egyéb zöldségekből állt az elmaradhatatlan mentateával. Mindenhol ezt isszák, friss zöld-tea és mentalevél keveréke. Általában mellékelnek hozzá egy akkora kockacukrot, ami 8 normál kis kockacukornak felel meg.

Mi Dásával 4 napot szörföztünk (a többiek több napot maradtak), de minden alkalommal max. 2 órát. A szörf eléggé fárasztó egy sport, gyakorlatilag az ember örül, ha fel tud rajta állni, szóval ne ilyen csőhullámban képzeljetek el, mint a filmekben. A lényege, hogy a deszkán fekve, ha jön a hullám, evezni kell, mint az állat, és a megfelelő pillanatban fel kell pattanni. Viszont az nagyon jó érzés, mikor mindez sikerül. A parton mindig megkörnyékezett minket egy tevés ember, aki próbált elcsábítani a tevegelésre, de szegény mindig le lett pattintva. 

Mikor nem voltak jók a hullámok, akkor kirándulásokat tettünk. Ebből az egyik az volt, amikor elautóztunk Marrakech-be a már említett Atlasz-hegységen keresztül. Ez olyan 7 órás út volt. Visszafele csak 4-5, mert autópályán jöttünk. A hegyek tényleg nagyon jól néztek ki, láttunk berber házakat is, amiket az őslakosok építenek a hegyek falában. A legmagasabb pont, ahol voltunk 2100 m volt, ennek tiszteletére ittunk is egy mentateát a helyszínen. Na ott elég hideg volt.

Marrakech-ben csak és kizárólag a bazárt tekintettük meg. Voltam már egyszer Isztambulban bazárban, valami olyasmire számítottam. Hát ez olyan 10-szer akkora volt. Azt hittük, hogy sosem fogunk kitalálni belőle. És természetesen mindennek az ára relatív. Úgyhogy az alkudozás végén a vevő is elégedett, hogy mennyivel olcsóbban vette meg az adott dolgot az eredeti áránál, az eladó meg azért mert nyilvánvalóan még így is átvágta a vevőt. Mindenesetre vettem egy autentikus bőrtáskát. Itt már üzemszerűen árulták 3 dirhamért a facsart narancsot (kb. 90 forint). 

A másik kirándulásunk a Paradise Valley nevű kanyonba vezetett. Hát mit mondjak, elég jól nézett ki. Olyan oázis hangulata volt a dolognak. Nagy sziklák között kis tavacskák, mindez pálmafákkal. Ugráltunk olyan 5 méterről a jéghideg vízbe. Itt is vacsoráztunk. Tipikus marokkói kaját, ami a tádzsim névre hallgat. Kicsit olyan lecsó jellegű dolog, amit egy speckó edényben főznek.

A macskák elmaradhatatlan tartozékai az összes "étteremnek" és úgy általában mindennek. Még a reptéren is szabadon mászkáltak csak úgy. Egyébként Marokkóban minden rendkívül olcsó (pláne ha még alkudozol is), kivéve persze a reptéren, ahol még Svédországnál is drágább volt minden, úgyhogy először gondoltam, majd jól megebédelek a maradék marokkói pénzemből, ami mint kiderült szűkösen volt elég egy kb. 3 napos szendvicsre. 

Nyilvánvalóan még oldalakat tudnék írni, de most inkább nem. Ha valakit bővebben érdekelnek a képek, akkor itt megtekinthetőek vagy a facebookon. Marokkót meg csak ajánlani tudom!

Szombat reggel az indulás előtt még utoljára elmerültem az óceánban, kivételesen neoprén öltözet nélkül, aztán kivittek a reptérre, ahonnan repültem vissza Osloba. Nem hagyhattam ki, hogy ne töltsek ismét egy éjszakát Oslo repterén, mivel másnap indult a buszom Örebroba. Eddig úgy 4-5-ször már biztos aludtam itt, valahogy sosem sikerül úgy átmenni Oslon, hogy ezt megspóroljam. Gondoltam, hogy legalább itt hasznát veszem a hálózsákomnak, ha már egész Marokkót megjárta úgy, hogy nem került felhasználásra. Úgyhogy szépen megágyaztam magamnak a földön, magamra akasztottam a hátizsák kantárját, és igyekeztem aludni. Úgy tűnik már kiment a divatból ez a reptéri földön-alvás mert én voltam az egyetlen. Közben azon gondolkoztam, hogy milyen vicces svéd orvosként a reptéren csövezni.